Szellemi honvédelem – szép, nemes veretű kifejezés. Ha kell, sajnos áruvédjegy, amely hitelesítő jelként ragasztható fel kétes vállalkozásokra, állítható a napi politika kérészéletű szolgálatába. Mint történt ez legutóbb is. „Nyolcvan évvel ezelőtt, 1938-ban Szabó Zoltán író megfogalmazta a szellemi honvédelem szükségességét” – mondta két nappal ezelőtt Csizmadia László, a mai „szellemi honvédők” (reprezentánsaihoz sorolhatjuk a CÖF–CÖKA prominense mellett a videoüzenetben bejelentkezett Bayer Zsoltot és Stefka Istvánt) vezérürüje, a kormánybarát civilek első embere egy díjátadón.
Nézzük sorjában, mi is történt. Kezdjük a leglényegtelenebbel. Csizmadia László rosszul tudja: a Magyar Nemzettől elválaszthatatlan szellemi honvédelem gondolata 1939-es születésű. Szabó Zoltánt egyszerre inspirálta Katona Jenőnek a hasonló nevű svájci mozgalomról szóló beszámolója és Zrínyi Áfiuma, amely nem sokkal korábbi politikai esszéjének, a Két pogány köztnek is ihletője volt. „Félműveltek és karrieristák, filléres hazaárulók magyarázzák a szegény és elhagyott magyarnak az érdekei, a magyar náció ellen való nacionalizmust, a magyar tulajdonságok ellen való »jobboldaliságot«, a magyar nemzet ellen való »népi« reformot” – indokolta 1939 júniusának derekán mai helyzetünket illetően is megrendítő áthallással Szabó a szellemi honvédelem életre hívását.
Az azonos című rovat az ellenzéki Magyar Nemzet hasábjain 1939. július 9-én látott napvilágot. A múlt magyar nagyjaitól való idézetek Szabó megjegyzéseinek kíséretében pontosan megvilágították – persze kendőzetlenebbül, mint a kényszerű hangfogót használó publicisztikák – a magyarságra az adott korban, a háború felé menetelő Európában leselkedő veszélyeket, csapdákat. A rovatból mégsem születhetett mozgalom, a szeptember 1-jén kitörő világháború megakadályozta. A kormányzat által bevezetett előzetes cenzúra az eleinte egyoldalas Szellemi honvédelmet elsorvasztotta, 1940 nyarán pedig rendelet is született arról, hogy a szellemi honvédelem kifejezés használatát „mellőzni kívánatos”.
A lapalapító Pethő Sándor és Szabó Zoltán viharos ellenszélben, bátran hirdette nézeteit. Nem a hatalom katonáiként képzelték el a bármiféle szellemi honvédelmet, hanem autonóm, gondolkodó magyarokként. Nem hergelni akartak, hanem csitítani. Nem uszítani, hanem eszméltetni. „Azt is tudjuk – írta Pethő Sándor –, hogy a gondolkodásból kifejtett politikai meggyőződés, különösen rendhagyó időkben, ritkán tud sikerrel versenyezni a tömegek nyers indulataira spekuláló bujtogatással.” Hogy Pethő ideája mennyire idegen a mai idők „szellemi honvédőitől”, arra garmadával találhatnánk idézeteket a kormányzat védőpajzsa mögül vitézkedőktől. Tárgyunknál maradva citáljuk Csizmadia László minapi, a Szellemi Honvédelemért díj átadóján elmondott beszédét: „Az ellenzékből ellenséggé vált országrablók ismét szövetkeznek, szeretnék kiénekelni a nehezen elkészített sajtot a szánkból. Segítségükre siet a Soros-félék pénzhatalmi gépezete, akik legszívesebben meg sem állnának a világuralom megszerzéséig. A hatalomért nyálcsorgató falánk ordasok saját honfitársaikat küldenék rabszolgasorsba.” A stílus, „a tömegek nyers indulataira spekuláló bujtogatás”, tán mondani sem kell, sokkal inkább emlékeztet más eszmék frázisaira, mint Pethő Sándor vagy Szabó Zoltán életművére.
Hogy minderre éppen most hívom fel a figyelmet, arra komoly személyes okom is van. Néhány napja felhívott telefonon az unokatestvérem, Pethő Sándor egyik dédunokája. Egy budapesti iskolában angolt tanít; több mint tíz éve – jóformán minden követ megmozgatva, egyedül dolgozva az ügyért – a jobboldali, polgári újságírók elismerése érdekében hívta életre a Szellemi Honvédelem díjat, amelyet Körmendy Zsuzsanna, Osztovits Ágnes, Bódis András mellett megkapott horribile dictu (az ismert közéleti emberekből álló kuratórium döntése alapján) Bayer Zsolt és Stefka István is. Az évente átadott kitüntetést finanszírozó Szellemi Honvédelem Alapítvány idővel kifogyott a pénzből. Pethő Sándor leszármazottja hiába fordult segítségért a nem sokkal korábban kistafírozott Bayer Zsolthoz vagy Stefka Istvánhoz (utóbb Csizmadia Lászlóhoz). Elutasították, olykor megalázó módon visszautasították, lerázták. Aztán szombaton meglepve értesült róla, hogy Stefka, Csizmadia és Bayer bábáskodása mellett ismét átadták a díjat. (Mint megtudta, nem is először.)
Az események üzenete világos. A mögötte megbújó gátlástalan, pragmatikus szemérmetlenség, a szellemi értelemben végrehajtott lopás sem kíván különösebb magyarázatot. Ahogy az sem, hogy a tolvajok a hagyományos értelemben vett „úri becsületet” illetően is fényévnyi távolságban vannak Szabó Zoltánéktól.
