Mit tenne Viktor?

Van élet a kötcsei sátor langymelegén és a kormánypárti propaganda médiaburkán túl is.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
(Wass Albert: Üzenet haza)

A katolikus ifjúság körében a 2000-es évek elején terjedt el a spirituális mozgalom, amely a What would Jesus do? (WWJD) jelszóval azonosította magát. Az angol nyelvű kifejezés – és magyar megfelelője, a mit tenne Jézus? – arra az egyébként már az ősegyházban is meglévő egyszerű koncepcióra alapoz (ott ezt az Imitatio Christi – Krisztus követése törekvéssel lehet megfeleltetni), hogy tudniillik a mindennapokban is kövessük a Megváltót (Máténál: 9,9). Könnyen lelkiismereti vizsgálatot tarthatunk, ha egy morális akadálynál egy egyszerű, letisztult kérdésnek megfelelően cselekszünk: ahogy az adott helyzetben Jézus döntene vélhetően, azt az utat választjuk magunk is. A WWJD azóta az egész földgolyón elterjedt.

Sajnálatos, hogy a magát jobboldali, keresztény, sőt ezekben a poszt-G. Fodor Gábor-i időkben is polgáriként definiáló fideszes értelmiség jó pár esztendeje inkább a What would Viktor do? – azaz mit tenne Viktor? – kérdést teszi fel magának, ha erkölcsi dilemmákkal szembesül. Különösen igaz ez akkor, amikor a problémák mindenestül vagy határterületileg kapcsolódnak a politikumhoz. Egyébiránt javallott volna számukra, hogy ne sajátítsák ki a fenti jelzőket, határozzák meg magukat pőrén fideszesként. (Közbevetőleg: magamat, bár nagyon is konzervatív, még inkább keresztény és polgári vagyok, nem sorolom oda néhány éve.)

Nehéz helyzetelemzést, reakciót írni akkor, amikor valaki olyannak kell visszajelzést adnunk, akit egyébként hallatlanul sokra tartunk, sőt korábban talán erkölcsi iránytűként is tiszteltünk – ám aki az adott esetben téved. Márpedig Csókay András idegsebész jókorát téved a Keresztényi felelősség választások előtt című írásában, amely a Magyar Idők című nyomtatvány hasábjain jelent meg nemrégiben.

Mint azt már többször kifejtettem, legutóbb ezeken az oldalakon (A polgári értelmiség útja Őcsény után, Magyar Nemzet, 2017. november 7.), van élet a kötcsei sátor langymelegén és a kormánypárti propaganda médiaburkán túl is. Éppen azok viselhetik joggal jelen közéletünkben a konzervatív, polgári, jobboldali és – legfontosabb jelzőként – a keresztény értelmiségi megnevezést, akik elvetik az elmúlt két ciklusban regnáló Fideszt. Tudom, nem könnyű kilépni a narancsszínű mátrixból – elsősorban amiatt, mert a kognitív disszonancia nagy úr. Másrészt sokakban még mindig az 1998 és 2002 között (hárompárti koalícióban) kormányzó Fidesz és Orbán Viktor képe él. Az a kormányzás a rendszerváltás óta a legjobb négyéves vezetés volt, és valóban kielégíthette a legkényesebb ízlésű polgári-keresztény szavazók igényeit is. Arra az első orbáni időszakra valóban igaz, amit Csókay András a 2010 utáni ciklusokra ír: „ mindig az egészet kell néznünk. És ha az egész jobb, mint a többié, akkor oda kell állni mellé ”

A főorvos úr erősen indít véleménycikkében: megítélése szerint azon nem fideszes, de magukat keresztény-konzervatív-polgáriként meghatározó értelmiségeik már azért megfoszthatók volnának e fenti attribútumoktól, mert ellenvéleményt mernek megfogalmazni a Fidesz politikájával szemben.

Csókay András többször is felemlegeti, mennyivel erősebb az úgynevezett ellenzéki média (ezt manapság minden olyanra értik, amely nem kritikátlanul másolja a kormányközleményeket), mint a kormánypárti. Ezt a fideszes politikusok által sulykolt toposzt (nyilván a főorvos úr is innen vette át) érdemes volna közelebbről is megvizsgálni. Miképpen lehetne már azt a kormánymédiát kisebbséginek nevezni, amely a megyei lapok közül kivétel nélkül az összeset birtokolja, a három bulvárlapból kettőt (Bors, Ripost – de az utóbbi időben a Blikk is legalábbis semleges igyekszik lenni, hála Kaminsky kolléganő áldásos tevékenységének), a négy politikai napilapból kettőt (Magyar Hírlap és Magyar Idők), a teljes „közszolgálati” médiaportfóliót (M 1-2-3-4-5, Petőfi, Kossuth, Dankó, Bartók), az egyetlen távirati irodát (MTI), a két országos kereskedelmi tévécsatorna közül az egyiket (TV2), az egyetlen ingyenesen osztogatott napilapot (Lokál), a három számottevő hírcsatorna közül az egyiket (Echo TV – az ATV semlegesítése éppen folyamatban van), a két legnagyobb portál közül az egyiket (Origo), továbbá megannyi kisebb híroldalt (Pesti Srácok, 888, Ripost.hu, Mandiner, Polgár Portál stb.), a kereskedelmi rádiócsatornák sokaságát (Karc FM, Rádió 1), hetilapokat (Demokrata, Magyar Fórum, Figyelő stb.)? Az, hogy a piac inkább a nem fideszes újságok mellé áll, talán nem róható fel az ellenzéknek. Annak ellenére is így van ez, hogy a kék színű kormányhirdetések – hogy, hogy nem – rendre a fenti, sok esetben kevésbé látogatott, nézett, olvasott orgánumoknál kötnek ki. A másik helyzeti előnye amazoknak a kiadványoknak, hogy nem köti őket a nyolcadik parancsolat rendelkezése. A kék színű (és a járulékos) hirdetések ellenértékéből bőven futja az elvesztett sajtóperekben a hazugságok miatt kirótt sérelemdíjak kifizetésére. (A hírek szerint a legnagyobb ellenzéki párt és annak elnöke a századik, a fenti médiumok ellen megnyert sajtóperével jubilálhatott.)

Csókay egész írásából átüt valami furcsa rezignáltság, ami meglehetősen abszurd egy ereje teljében lévő hatalom szurkolója részéről. Gondterheltségét az alábbi két oknak tudhatom be: egyrészt talán ő is érzi, hogy az a bizonyos kötcsei sátor milyen kíméletlenül összezsugorodott az utóbbi években, és az, hogy ilyen mértékben maradoztak el a Fidesz mellől az értelmiségiek, komoly fájdalom lehet. Jelen sorok írója korábban vendége volt az összejöveteleknek, ám az utóbbi időben már nem az (nem mintha mennék, ha hívnának), a sátor mennyiségi és minőségi hanyatlásáról szóló hírek azonban eljutnak hozzám. Másrészt lelkiismeretének mélyebb szféráiban (keresztényként az ilyen tudatalatti sajgások különösen szorítók tudnak lenni) talán ő is érzi kedvenc pártjának politikája, a tények és a keresztény erkölcs között húzódó Grand Canyont.

A politikum és a hitbéli meggyőződés összeegyeztethetőségének kataklizmáit átélő emberek között (idesorolom Csókay doktort és magamat is, csak más-más végkövetkeztetésre jutottunk e lelki válságok hatására) nagyon erős minta a legkisebb rossz és az úgy sincs jobb önáltató hazugsága. Mindenkinek, aki hasonló dilemmával küszködik, bátran ajánlom a hegyi beszéd igazságát: „Amikor beszéltek, az igen legyen igen, a nem pedig nem! Ami ezen túlmegy, az a gonosztól van.” (Máté 5,37) De még inkább Lukácsét: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” (Lukács 16,13) Nincs olyan, amit a neves idegsebész próbál magának és nekünk megmagyarázni. Hogy ugyan vannak kisebb hibák, ám a „legfontosabb irányok rendben vannak”. Ez ugyanaz a hazugság, amely a szocializmus hazugsága volt: „Még vannak hibák, de hamarosan elérünk a kommunizmus hibátlan tökéletességébe.” Arról nem is beszélve, hogy nem lehet – keresztényként különösen nem – kis hibáknak, Csókay megfogalmazásában „piszkos rongyoknak”, „rendetlenségnek” betudni a megdöbbentő mértéket öltő lopást, az alkotmányosság felszámolását, az emberek elbutítását (a médián és az oktatásügy elsorvasztásán keresztül), az egészségügy emberhez méltatlan színvonal alá süllyesztését.

Az idegsebész főorvos a jelenlegi hatalom erényei közé sorolja, hogy fellép a „liberális”, „modern” Európa ármánya ellen. Az autentikus, elvhű konzervativizmusnak – különösen Magyarországon – nem lehet Európa és az európaiság alternatívája az autokratikus Kelethez való dörgölődzés. Európát esetleg meg kellene váltani, a saját képünkre formálni – már amennyiben közmegegyezés van abban, hogy mi Magyarország „saját képe”, és hogy azt rá kell-e egyáltalán kényszerítenünk bárkire. Európa mi magunk, magyarok is vagyunk, nem elhanyagolható befolyással a dolgok menetére (a legnagyobb frakcióval az Európai Néppárt bír, amelynek tagja a Fidesz is, a legtöbb biztossal ugyancsak a Fidesszel erősítő Európai Néppárt rendelkezik, az Európai Tanács elnöke is néppárti). Európa nem egy megszálló hatalom, amilyen például a Szovjetunió volt, hanem a bővebb hazánk. Én szégyellem, hogy erre egyáltalán emlékeztetnem kell valakit.

A Fidesz-kormányt még támogató értelmiségiek elvesztették az irányzékot, közügyeinkről való gondolkodásuk pártjuk fogságába került. Márpedig pártjuk nem a közjót, hanem a „pártjót” tartja látóterük gyújtópontjában, és politikáját ehhez igazítja. Minden, amit a párt és annak vezetője aktuálisan tesz vagy gondol, üdvös, akkor is, ha annak homlokegyenest az ellenkezőjét állította akár ugyanazon a cikluson belül is. Elég elővenni a menekültpropaganda „ide egyet sem” mondatait, aztán fél évvel később az „illedelmesen kopogtató” oltalmazottak meséjét vagy a piaci rezsicsökkentés egészen abszurd betámadását a rezsibiztos részéről.

Csókay főorvos egy olyan képpel él cikkében, hogy Kapisztrán Szent János a nándorfehérvári csata előtt biztosan nem a katonák hiányos fegyverzete, szakadozott páncélingei miatt sopánkodott, hanem a „fő nehézségről, a várfalak alatt táborozó törökről” beszélt. „Aki nehéz helyzetben nem a legfőbb problémára koncentrál, az nem lehet igazi Krisztus-követő” – mondja. A probléma az, hogy a mai Magyarország körülményeit e történelmi helyzetre vetítve csak fegyverbeszállítókat toboroz a kormányunk, de Krisztus-katonának senki nem jelentkezik a részükről. Ráadásul a Fidesz-politikusok jelentős része áruló, az oszmánokkal kollaborál, a pápai hatalomra kígyót-békát kiált, míg a keletivel atomerőművet építtet.

Csókay Andrásnak és az összes, még fideszesnek megmaradt értelmiséginek tanácsolom, ne azt firtassa, hogy mit tenne Viktor, hanem azt: vajon mit tenne Jézus? Nem csak a végső elszámoláskor járnának „jól”, hazánk helyzete is javulhatna – már rövid távon is –, amennyiben így tennének.

A szerző közíró, filmes szakember