Mit tenne Viktor?

Van élet a kötcsei sátor langymelegén és a kormánypárti propaganda médiaburkán túl is.

Mint azt már többször kifejtettem, legutóbb ezeken az oldalakon (A polgári értelmiség útja Őcsény után, Magyar Nemzet, 2017. november 7.), van élet a kötcsei sátor langymelegén és a kormánypárti propaganda médiaburkán túl is. Éppen azok viselhetik joggal jelen közéletünkben a konzervatív, polgári, jobboldali és – legfontosabb jelzőként – a keresztény értelmiségi megnevezést, akik elvetik az elmúlt két ciklusban regnáló Fideszt. Tudom, nem könnyű kilépni a narancsszínű mátrixból – elsősorban amiatt, mert a kognitív disszonancia nagy úr. Másrészt sokakban még mindig az 1998 és 2002 között (hárompárti koalícióban) kormányzó Fidesz és Orbán Viktor képe él. Az a kormányzás a rendszerváltás óta a legjobb négyéves vezetés volt, és valóban kielégíthette a legkényesebb ízlésű polgári-keresztény szavazók igényeit is. Arra az első orbáni időszakra valóban igaz, amit Csókay András a 2010 utáni ciklusokra ír: „ mindig az egészet kell néznünk. És ha az egész jobb, mint a többié, akkor oda kell állni mellé ”

A főorvos úr erősen indít véleménycikkében: megítélése szerint azon nem fideszes, de magukat keresztény-konzervatív-polgáriként meghatározó értelmiségeik már azért megfoszthatók volnának e fenti attribútumoktól, mert ellenvéleményt mernek megfogalmazni a Fidesz politikájával szemben.

Csókay András többször is felemlegeti, mennyivel erősebb az úgynevezett ellenzéki média (ezt manapság minden olyanra értik, amely nem kritikátlanul másolja a kormányközleményeket), mint a kormánypárti. Ezt a fideszes politikusok által sulykolt toposzt (nyilván a főorvos úr is innen vette át) érdemes volna közelebbről is megvizsgálni. Miképpen lehetne már azt a kormánymédiát kisebbséginek nevezni, amely a megyei lapok közül kivétel nélkül az összeset birtokolja, a három bulvárlapból kettőt (Bors, Ripost – de az utóbbi időben a Blikk is legalábbis semleges igyekszik lenni, hála Kaminsky kolléganő áldásos tevékenységének), a négy politikai napilapból kettőt (Magyar Hírlap és Magyar Idők), a teljes „közszolgálati” médiaportfóliót (M 1-2-3-4-5, Petőfi, Kossuth, Dankó, Bartók), az egyetlen távirati irodát (MTI), a két országos kereskedelmi tévécsatorna közül az egyiket (TV2), az egyetlen ingyenesen osztogatott napilapot (Lokál), a három számottevő hírcsatorna közül az egyiket (Echo TV – az ATV semlegesítése éppen folyamatban van), a két legnagyobb portál közül az egyiket (Origo), továbbá megannyi kisebb híroldalt (Pesti Srácok, 888, Ripost.hu, Mandiner, Polgár Portál stb.), a kereskedelmi rádiócsatornák sokaságát (Karc FM, Rádió 1), hetilapokat (Demokrata, Magyar Fórum, Figyelő stb.)? Az, hogy a piac inkább a nem fideszes újságok mellé áll, talán nem róható fel az ellenzéknek. Annak ellenére is így van ez, hogy a kék színű kormányhirdetések – hogy, hogy nem – rendre a fenti, sok esetben kevésbé látogatott, nézett, olvasott orgánumoknál kötnek ki. A másik helyzeti előnye amazoknak a kiadványoknak, hogy nem köti őket a nyolcadik parancsolat rendelkezése. A kék színű (és a járulékos) hirdetések ellenértékéből bőven futja az elvesztett sajtóperekben a hazugságok miatt kirótt sérelemdíjak kifizetésére. (A hírek szerint a legnagyobb ellenzéki párt és annak elnöke a századik, a fenti médiumok ellen megnyert sajtóperével jubilálhatott.)

Csókay egész írásából átüt valami furcsa rezignáltság, ami meglehetősen abszurd egy ereje teljében lévő hatalom szurkolója részéről. Gondterheltségét az alábbi két oknak tudhatom be: egyrészt talán ő is érzi, hogy az a bizonyos kötcsei sátor milyen kíméletlenül összezsugorodott az utóbbi években, és az, hogy ilyen mértékben maradoztak el a Fidesz mellől az értelmiségiek, komoly fájdalom lehet. Jelen sorok írója korábban vendége volt az összejöveteleknek, ám az utóbbi időben már nem az (nem mintha mennék, ha hívnának), a sátor mennyiségi és minőségi hanyatlásáról szóló hírek azonban eljutnak hozzám. Másrészt lelkiismeretének mélyebb szféráiban (keresztényként az ilyen tudatalatti sajgások különösen szorítók tudnak lenni) talán ő is érzi kedvenc pártjának politikája, a tények és a keresztény erkölcs között húzódó Grand Canyont.

A politikum és a hitbéli meggyőződés összeegyeztethetőségének kataklizmáit átélő emberek között (idesorolom Csókay doktort és magamat is, csak más-más végkövetkeztetésre jutottunk e lelki válságok hatására) nagyon erős minta a legkisebb rossz és az úgy sincs jobb önáltató hazugsága. Mindenkinek, aki hasonló dilemmával küszködik, bátran ajánlom a hegyi beszéd igazságát: „Amikor beszéltek, az igen legyen igen, a nem pedig nem! Ami ezen túlmegy, az a gonosztól van.” (Máté 5,37) De még inkább Lukácsét: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” (Lukács 16,13) Nincs olyan, amit a neves idegsebész próbál magának és nekünk megmagyarázni. Hogy ugyan vannak kisebb hibák, ám a „legfontosabb irányok rendben vannak”. Ez ugyanaz a hazugság, amely a szocializmus hazugsága volt: „Még vannak hibák, de hamarosan elérünk a kommunizmus hibátlan tökéletességébe.” Arról nem is beszélve, hogy nem lehet – keresztényként különösen nem – kis hibáknak, Csókay megfogalmazásában „piszkos rongyoknak”, „rendetlenségnek” betudni a megdöbbentő mértéket öltő lopást, az alkotmányosság felszámolását, az emberek elbutítását (a médián és az oktatásügy elsorvasztásán keresztül), az egészségügy emberhez méltatlan színvonal alá süllyesztését.

Az idegsebész főorvos a jelenlegi hatalom erényei közé sorolja, hogy fellép a „liberális”, „modern” Európa ármánya ellen. Az autentikus, elvhű konzervativizmusnak – különösen Magyarországon – nem lehet Európa és az európaiság alternatívája az autokratikus Kelethez való dörgölődzés. Európát esetleg meg kellene váltani, a saját képünkre formálni – már amennyiben közmegegyezés van abban, hogy mi Magyarország „saját képe”, és hogy azt rá kell-e egyáltalán kényszerítenünk bárkire. Európa mi magunk, magyarok is vagyunk, nem elhanyagolható befolyással a dolgok menetére (a legnagyobb frakcióval az Európai Néppárt bír, amelynek tagja a Fidesz is, a legtöbb biztossal ugyancsak a Fidesszel erősítő Európai Néppárt rendelkezik, az Európai Tanács elnöke is néppárti). Európa nem egy megszálló hatalom, amilyen például a Szovjetunió volt, hanem a bővebb hazánk. Én szégyellem, hogy erre egyáltalán emlékeztetnem kell valakit.

A Fidesz-kormányt még támogató értelmiségiek elvesztették az irányzékot, közügyeinkről való gondolkodásuk pártjuk fogságába került. Márpedig pártjuk nem a közjót, hanem a „pártjót” tartja látóterük gyújtópontjában, és politikáját ehhez igazítja. Minden, amit a párt és annak vezetője aktuálisan tesz vagy gondol, üdvös, akkor is, ha annak homlokegyenest az ellenkezőjét állította akár ugyanazon a cikluson belül is. Elég elővenni a menekültpropaganda „ide egyet sem” mondatait, aztán fél évvel később az „illedelmesen kopogtató” oltalmazottak meséjét vagy a piaci rezsicsökkentés egészen abszurd betámadását a rezsibiztos részéről.

Csókay főorvos egy olyan képpel él cikkében, hogy Kapisztrán Szent János a nándorfehérvári csata előtt biztosan nem a katonák hiányos fegyverzete, szakadozott páncélingei miatt sopánkodott, hanem a „fő nehézségről, a várfalak alatt táborozó törökről” beszélt. „Aki nehéz helyzetben nem a legfőbb problémára koncentrál, az nem lehet igazi Krisztus-követő” – mondja. A probléma az, hogy a mai Magyarország körülményeit e történelmi helyzetre vetítve csak fegyverbeszállítókat toboroz a kormányunk, de Krisztus-katonának senki nem jelentkezik a részükről. Ráadásul a Fidesz-politikusok jelentős része áruló, az oszmánokkal kollaborál, a pápai hatalomra kígyót-békát kiált, míg a keletivel atomerőművet építtet.

Csókay Andrásnak és az összes, még fideszesnek megmaradt értelmiséginek tanácsolom, ne azt firtassa, hogy mit tenne Viktor, hanem azt: vajon mit tenne Jézus? Nem csak a végső elszámoláskor járnának „jól”, hazánk helyzete is javulhatna – már rövid távon is –, amennyiben így tennének.

A szerző közíró, filmes szakember