A politika félreértése

Az elmúlt napokban a legtöbbször leírt kifejezés a magyar nyilvánosságban kétségkívül a „legesélyesebb ellenzéki jelölt” volt.

Az elmúlt napokban a legtöbbször leírt kifejezés a magyar nyilvánosságban kétségkívül a „legesélyesebb ellenzéki jelölt” volt. Az ellenzéki térfélen mindenki azt kutatja, ki verhetné meg a fideszest egy-egy választókerületben, és egyre többen érzik kötelességüknek, hogy listákat állítsanak össze ezekről a jelöltekről, akikre a választóknak, ha tényleg kormányváltást akarnak, szavazniuk kellene. Kivételesen – ha nem hallom a saját fülemmel többször is, el sem hiszem – nem csak értelmiségi szalonokban, de az utcán vagy a piacon is erről beszélnek.

Ahogy az nálunk lenni szokott, mindezt egyre nagyobb hisztéria kíséri, főleg a baloldali-liberális színtéren: az egyszeri kommentelőktől az ismert publicistákig egyre többen és egyre nagyobb hévvel ostorozzák, sőt most már fenyegetik az ellenzéki pártokat, amelyek – úgymond – csak hisztiznek, és kizárólag önös érdekből nem hajlandók eleget tenni a választói akaratnak, így pedig hatalomban tartják a Fideszt. Nyolc év NER után ez talán nem meglepő – de mégiscsak a politika teljes félreértése.

Az összefogásvita helyét elfoglaló visszalépés-mizéria három hibás alapvetésre épül. Illetve van egy nulladik is, amiről lehet vitatkozni: az a feltevés, hogy a Fideszt itt, most, jelen körülmények között le lehet győzni. Én ma nem tudom megmondani, hogy ez igaz-e. Az biztos, hogy nagy az anyagi és intézményi fölény, hogy túlságosan lejt a pálya a kormánypártok javára, és úgy tudjuk, hogy igen stabil is az a bizonyos tábor.

Az első alapvetés, ami félreviszi a vitát, az, hogy bármi jobb, mint az Orbán-rendszer. Nem azt mondom, hogy nem férne rá az országra a kormányváltás. Csak arra szeretnék figyelmeztetni, hogy nem bármi áron. Emlékezzünk, hogy 2002 és 2010 közt is, abban az első „elmúlt nyolc évben” minden bűnt és hibát, amit az MSZP–SZDSZ-kormányok elkövettek, azért kellett elnézni vagy megbocsátani a baloldali-liberális oldalon, nehogy Orbán Viktor visszatérjen. Aztán mi lett belőle? Orbán Viktor csak visszatért. Kétharmaddal. Ennek megismétlődését nem ártana elkerülni.

A második hibás alapvetés, hogy létezik olyan tisztán technikai megoldás – kellő számú jelölt visszalépése –, amellyel legyőzhető a Fidesz. Az a rossz hír, hogy ehhez önmagában kevés a választásmatematikai okoskodás. Valódi politikai megoldás kell: rá kellene venni sok százezer embert, hogy menjen el szavazni április 8-án. A magyar ellenzék – azon belül különösen a baloldal – problémája nem technikai jellegű. Egyszerűen nincs elég szavazója. Igen, sokan utálják a kormányt, de ezeknek az embereknek a jelentős része nem választott még a pártok közül, és lehet, hogy végül el sem megy szavazni.

A harmadik és egyben legfontosabb gondolkodásbeli hiba, miszerint az ellenzéki pártoktól elvárható, hogy a fenti megoldáshoz adják fel érdekeiket, remélt pozícióikat. A politikában nincs egyetlen üdvözítő út, csak érdekek és lehetőségek vannak, illetve ezek bonyolult játéka. Önként senki nem mond le semmiről, csak ha érdekében áll, vagy ha rákényszerítik. Ezért azok, akik úgy érzik, erősek (a Jobbik és az MSZP–Párbeszéd), ugyanúgy nem fognak visszalépni – legalábbis nagyobb arányban egészen biztosan nem –, ahogyan azok sem, akik úgy érzik, szavazóik önállóságot várnak tőlük (az LMP vagy a Momentum).

És egyáltalán nem segítik az egyébként szükséges együttműködések kialakulását azok, akik bedőlnek annak a régi, még a reformkommunisták által elterjesztett szlogennek, hogy „a pártok csak veszekednek ahelyett, hogy együttműködnének!”. Naná hogy veszekednek. Az a dolguk egy demokráciában. Csak totális diktatúrákban van olyan, hogy mindenki egyetért mindenben. Jelenleg Magyarországon egyszerűen túl sokfélék vagyunk – hiszen legalább négy, de lehet, hogy több ellenzéki pártot is a parlamentbe juttatnak a szavazóik. Ám végső soron rajtuk, rajtunk múlik minden, bármit mondjanak is a megmondóemberek.

A választással kapcsolatos híreinket ide kattintva olvashatja.