Egy ország politikai elitjéről és közvéleményéről (vagy legalábbis annak egy militáns-hangos részéről) sok mindent elárul, hogy kiket tekint hőseinek. Szép szülőföldünkön, Kárpátalján létezett egykor egy országocska, Kárpát-Ukrajna, amelyre a kurzus ma úgy tekint, mint az önálló államiság megteremtésének fontos állomására, vezetőjére, Avgusztin Volosin miniszterelnökre pedig mint az önálló Ukrajna létrehozásának harcosára. Volosin posztumusz megkapta az Ukrajna hőse címet is, miközben Ungváron szobrot emeltek tiszteletére. De valóban pozitív történelmi személyiség volt-e Volosin, és méltó-e arra az egykori Kárpát-Ukrajna, hogy tisztes történelmi előkép legyen?
Miután 1920-ban a trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte a történelmi Magyarország több északi területét, létrehozták Szlovákiát (Slovenskót) és Kárpátalját (Rusinskót), amelyek nagyjából – de messze nem egészükben – egybeestek a történelmi Felvidékkel. Ami szülőföldünk akkori nemzetiségi összetételét illeti: Kárpátalján a ruszinok tették ki a lakosság 56 százalékát 30 százaléknyi magyar és 10 százaléknyi német mellett. A csehszlovák vezetők vállalták, hogy autonómiát adnak a területnek, ám ígéretüket nem teljesítették. Szinte semmit nem tettek a vidék fejlesztéséért, iparosításáért, egyszerűen nyersanyagtermelő gyarmatként tekintettek Kárpátaljára. Ahol ennek következtében – csehszlovákiai viszonylatban – igen rossz volt a lakosság átlagos szociális helyzete. A cseh propaganda azt a rágalmat igyekezett belepasszírozni a szláv lakosság elméjébe, hogy e rossz gazdasági helyzetért még a történelmi Magyarország a felelős, „nagyvonalúan” megfeledkezve Egán Edéről és a hegyvidéki akcióról. Így próbálták a magyarság ellen hangolni a ruszinokat – hol több, hol kevesebb sikerrel.
Az Északkelet-Magyarországon élő ruszinság különböző képviselői az I. világháború végén, 1918 őszén három irányzatot képviseltek: voltak, akik a születőben lévő Csehszlovákiában képzelték el a jövőjüket, akadtak, akik Magyarországon belüli autonómiában gondolkodtak, mások a tiszavirág-életű Nyugat-ukrán Népköztársasághoz szerettek volna csatlakozni. A különben amatőr Károlyi-kormány eközben tett egy jó lépést (vak tyúk is talál szemet alapon), megadva a ruszinoknak a területi autonómiát, Ruszka Krajnát, csakhogy a történelem forgószele ezt a próbálkozást gyorsan elsodorta.
A fentiek ismeretében érthetjük meg, hogy a nagyrészt magyarbarát ruszinságban már a csehszlovák éra előtt is létezett egy ukránpárti irányzat, amely tovább élt a két világháború között. A magyarellenes cseh propaganda és a szélsőségességet szülő gazdasági-társadalmi helyzet kedvezett annak, hogy némi tömegbázisa is legyen később Avgusztin Volosinnak és az ő Kárpát-Ukrajnájának, és hogy akadjanak ruszinok, akik belépnek majd a hírhedt Szics-gárdába.
Volosin pünkösdi királyságát az I. Csehszlovák Köztársaság agóniája hozta el. 1938 őszén a Harmadik Birodalom akár háború árán is, de meg akarta szerezni Csehországtól a német többségű Szudéta-vidéket. A nyugati nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői el akarták kerülni a háborút, ezért Hitler kardcsörtetése láttán – 1938. szeptember 29-én, Münchenben – aláírták az egyezményt, amelyben hozzájárultak, hogy a nácik Németországhoz csatolják a vitatott területeket. Magyarország és Lengyelország is területi igényekkel lépett fel Csehszlovákiával szemben. Lengyelország magához kapcsolta az 1920-ban felosztott egykori Tescheni Hercegség addig cseh fennhatóság alatt álló nyugati, részben lengyelek lakta részét. A magyar–csehszlovák területi viták rendezése végett a prágai központi kormány az október elején megalakított szlovák autonóm kormányt bízta meg a Budapesttel való tárgyalások lebonyolításával. Ezek megrekedtek, így német–olasz döntőbíráskodás határozott az új határvonal kérdésében. Így született meg 1938. november 2-án az első bécsi döntés, amelynek értelmében Szlovákia déli és a Kárpátalja délnyugati határ menti sávja (több mint 80 százalékban magyarlakta vidékek) visszakerült Magyarországhoz. Szülőföldünkön Beregszász mellett Ungvár és Munkács is – ám az akkor még szintén magyar többségű Nagyszőlős és a nyelvsziget Técső nem.
Csehszlovákia csupán ekkor – noha már késő volt – adta meg az autonómiát Kárpátalja északi és keleti, ruszin többségű részének. November 9-én meg is alakult a huszti székhelyű autonóm tartomány, Podkarpatszka Rusz első kormánya, amelynek élére a ruszin pártok javaslatára a magyar orientációjú politikus-újságíró Andrej Brodit – magyarosan: Bródy Andrást – nevezték ki. Őt a csehszlovák hatóságok rövidesen letartóztatták, miután azt követelte, hogy a ruszin nép referendum útján maga döntse el, melyik országhoz akar csatlakozni (a politikus a Magyarországgal való újraegyesülést remélte elérni a népszavazással), és kormánya közegészségügyi miniszterét, Avgusztin Volosin görögkatolikus kanonokot állították a helyére.
Volosin az ukrán orientációt támogatta, és egy föderatív vagy önálló Kárpát-Ukrajna tervét dédelgette. Hatalomra jutása után Podkarpatszka Rusz nevét Karpatszka Ukrajinára változtatta, és az ukránt tette meg hivatalos nyelvvé. Emellett az autonóm tartomány fő védelmi szervévé nyilvánította a Szics-gárdát, amelynek tisztjei és – nagyobbrészt – közlegényei is Galíciából „importált” ukrán nacionalisták voltak, bár akadtak ruszinok is, akik a propaganda hatására „szicsovikok” lettek. Ugyanakkor csehszlovák katonaság is állomásozott a területen, Prchala tábornok parancsnoksága alatt, akit belügyminiszterré neveztek ki, és ambivalens kapcsolatban állt az ukrán nacionalistákkal.
Ezek annyira „demokraták” voltak, hogy Avgusztin Volosin betiltotta a ruszin és a magyar nyelvű lapokat, feloszlatta a ruszin és a magyar pártokat, társadalmi egyesületeket, és csak egyetlen párt működését engedélyezte: az általa vezetett Ukrán Nemzeti Egyesülését. Aki szemben állt vele, és hangot adott a kormányával kapcsolatos elégedetlenségének, az egykettőre a Rahóhoz közeli Dumen-havason megnyitott koncentrációs táborban találhatta magát. Miniszterelnöki rendeletében Volosin előírta, hogy a másként gondolkodókat a „jogi formaságok” teljes mellőzésével internálják a lágerbe. A letartóztatásokat a Szics-gárdisták hajtották végre, többnyire éjnek évadján hurcolva el a célszemélyeket: egyszerű, kétkezi dolgozókat éppúgy, mint értelmiségieket. Bár 1939. január 16-án a miniszterelnök rendeletet adott ki Kápát-Ukrajna Legfelsőbb Bíróságának és Legfelsőbb Ügyészségének létrehozásáról, az elhurcolásokról szóló rendelkezést nem hatálytalanították.
1939. január 6-án Prchala tábornok váratlanul megtámadta Munkácsot – az akcióban Szics-gárdisták is részt vettek –, ám a „vízkereszti csata” néven elhíresült ütközetben a munkácsi rendőrök, a Rongyos Gárda ott állomásozó egységei és a fegyverre kapott városi lakosok visszaverték az akciót. A feszültség persze fennmaradt Magyarország és Kárpát-Ukrajna között. 1939. február 12-én aztán megtartották az egyre inkább önállósodni akaró autonóm tartomány parlamenti választásait, amelyek során hatósági terrorral igyekeztek elérni, hogy minden választópolgár az Ukrán Nemzeti Egyesülésre adja voksát. A nemzetiségi elnyomás elleni tiltakozásként az akkor még magyar többségű bányásznagyközségben, Aknaszlatinán kormányellenes tüntetésre is sor került, amelyet csak a csehszlovák katonaság és a Szics-gárda bevetésével tudtak elfojtani. A választások révén felálló autonóm tartományi parlamentnek azonban már nem sok ideje maradt az ügyek intézésére.
A magyar kormány már az I. bécsi döntést követően diplomáciai akciókat indított Kárpátalja egészének visszaszerzésére. Ezeket eleinte Nagy-Britannia és Olaszország is támogatta, ám Németország akkor még akadályozta. 1939. március 10-én viszont – ez idő tájt már egyre bizonyosabbá vált, hogy a Harmadik Birodalom megszállja Csehországot, Szlovákia pedig formálisan önállóvá, ám ténylegesen Németország bábállamává válik – a magyar minisztertanácsi gyűlésen eldöntötték, hogy ha a fenti események bekövetkeznek, Magyarország akár Hitler beleegyezése nélkül is visszafoglalja Kárpátalja északi és keleti részét. Két nap múlva a berlini magyar követ révén a Teleki-kormány értesült arról, hogy a Harmadik Birodalom csapatai bevonulnak Csehországba, Hitler el fogja ismerni Szlovákia formális függetlenségét, ám ha Kárpát-Ukrajna is kikiáltja önállóságát, annak elismerésével 24 órát vár, mialatt Magyarország rendezheti a kérdést.
Március 14-én a német csapatok átlépték a cseh határt, a szlovák vezetők proklamálták Szlovákia „függetlenségét”, és Volosinék is kikiáltották Kárpát-Ukrajna önállóságát. Egyúttal német védnökséget kértek, ami sejteti, milyen lett volna ez az „önállóság”. Ugyanezen a napon az első magyar egységek benyomultak Kárpát-Ukrajnába, és másnap kibontakozott a támadás. Elsőként Jefremov tábornok, a Szics-lövészek parancsnoka menekült el Husztról a közeli Romániába, őt követte Volosin és kormánya. Március 18-ára a magyar honvédség teljesen felszámolta a cseh csapatok és a Szics-gárdisták ellenállását – s vele a tiszavirág-életű Kárpát-Ukrajnát.
De milyen ország is lett volna az? Milyen államnak tekinthetjük azt, ahol felszámolják a gyülekezési, a sajtó- és a szólásszabadságot, ahol koncentrációs tábort hoznak létre a kormányzat politikai ellenfelei számára, ahol megszüntetik a többpártrendszert, ahol kőkeményen elnyomnak két nemzetiséget? Nacionalista diktatúrának? Bizonyára. És a vezetőjét? Diktátornak? Alighanem. Nemigen mondható, hogy tipikusan követendő példák lennének egy állítólag Európába törekvő ország számára.
A szerző újságíró, Beregszász
