Nagyanyám és az iszlám

Kontinensünk számos mai vezetője még mindig Fukuyama illúziójában osztozik, miközben újabb és újabb bizonyítékok támasztják alá Huntington igazságát.

Iszlám hitűek imádkoznak térdre borulva Londonban Fotó: Reuters

Legutóbb jelentős nemzetközi visszhangot és elismerést keltve Francis Fukuyama zárta le a történelmet. Az amerikai filozófus-közgazdász a szovjet blokk bukása és felbomlása után, az 1990-es évtized elején tette közzé e tézisét, egyúttal üdvözölve a liberális demokrácia beköszöntő és soha nem múló, háborítatlan világuralmát.

Erre mintegy válaszként Samuel P. Huntington kifejtette, hogy az egykori hidegháború éráját nem az örök békéé követi, hanem egy egészen más gyökerű konfliktusé. Ez a civilizációk, a különböző kultúrák harca lesz, amelyben a nemzetállamok is e frontvonalak mentén alkotnak szövetségeket, és a Nyugatot egyre intenzívebb inzultusok érik.

Kontinensünk számos mai vezetője még mindig Fukuyama illúziójában osztozik, miközben újabb és újabb bizonyítékok támasztják alá Huntington igazságát. Érdekfeszítő elméleti vita lenne a két álláspont ütköztetése, de ez sajnos a gyakorlatban, a mindennapjainkban zajlik, és a tét felbecsülhetetlen, nem is lehetne nagyobb. Az életünk, a jövőnk. Olyan időket élünk, amikor – Churchill után egészen szabadon – nagyon sokak sorsa múlik nagyon keveseken.

És riasztó, hogy így van. Mert miközben sikeres hadvezérek, államférfiak általános erénye, hogy képesek a másik fejével gondolkodni, a mi felkent „keveseink” gyakran azt a benyomást keltik, hogy már a sajátjukkal sem tudnak.

Bármily meghökkentő párhuzam, szegény nagyanyámat idézik fel bennem, neki is azt a leépülő életszakaszát, amikor egyre inkább elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór. Mindenről ugyanaz jutott az eszébe, mindenre ugyanazt mondta.

Megmaradt neki kapaszkodónak néhány gondolati klisé és közhelyes mondat, ezeket tetszőleges szituációban általános életbölcseletként hangoztatta. Ha boltba mentünk, ugyanazt kellett vásárolni. Amikor megéhezett, nekem is ennem illett. Amíg a környezete mindehhez asszisztált, amíg látszólag egyetértett vele, addig aránylag rendben haladtak a dolgok.

Ám ha nem, kiesett a rutinjából, és azt képtelen volt kezelni; pánikhelyzetként élte meg, azt téve felelőssé érte, aki ezt előidézte. Nem egy földrész és több száz millió ember, de egy idő után már a saját háztartása vezetését sem lehetett ráhagyni. A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy mindenkit beengedett, ám aki betévedt hozzá, azzal nem tudott mit kezdeni. Ezzel egyszer-egyszer vissza is éltek a látogatói. Pedig nem az iszlám kopogtatott nála, csak a szomszéd, a gázóra-leolvasó, legrosszabb esetben egy-egy haszonleső.

A mi tágabb környezetünk, világunk kapuit mások és máshogyan döngetik. Mi pedig rendre megdöbbenünk, mint szegény nagyi. Azon is, ha a Közel-Keleten üldözik a keresztényeket. Azon is, ha az onnan érkezettek Európába települve saját törvényeik szerint élnek, és előbb azok tiszteletét, utóbb betartását is elvárják az őslakosoktól; egyelőre még csak ott, ahol többségbe kerülnek, de e városrészek fokozatosan városokká, régiókká duzzadnak.

Pedig nincs ebben semmi meglepő. Nem azért tesznek és élnek így, mert rosszabb emberek nálunk. Hanem mert mások. Ha valakinek, ezt nekünk értenünk kellene, hiszen hajdan mi is mások voltunk. A világvallások között ugyanis két misszionálót találni: a kereszténységet és az iszlámot. Ahhoz, hogy ennek várható következményeit felmérjük, nem is kellene utóbbi múltját ismerni, elég lenne a magunkét. És eszünkbe vésni, hogy a történelem nem ért véget.

Nem fogok a Koránból riasztó, sokkoló idézeteket idemásolni. Aki akarja, percek alatt találhat a világhálón eleget, hitetlenek nyakának és ujjainak leütéséről, a szívükbe plántálandó rettegésről, az Allah útján harcolók hatalmas béréről. E tanításokat nem terroristák, dzsihadisták olvassák, hanem hívek.

És a misszionáló vallások fő jellemzője, hogy – esetenként „melléküzemágban” idegen földek és kincsek mellett – hívek és lelkek meghódítására vágynak.

Sőt, e törekvésük ad ideológiát, és ha kell, felmentést bármely küldetésükhöz. Nem véletlen, hogy az inka birodalmat a XVI. században leigázó Francisco Pizarro meggyilkolásakor – a benne még pislákoló életet és erőt összeszedve – a saját vérével rajzolt keresztet a földre.

Az európai, modern kereszténység ezt az arcát már régen elveszítette, de a fel-felharsanó „Allah akbar!” már a művelt Nyugaton is napi valóság. Mint ahogyan Gibraltár vagy a második leghosszabb spanyol folyó, a Guadalquivir neve. Előbbi a 711-ben Ibériába átkelt mór vezér, Tarik emlékét őrzi, utóbbi arabból torzítva jelenti azt, hogy a nagy folyó.

Amelybe – egyre inkább tartok tőle – a szentenciával ellentétben, kétszer is bele lehet lépni.