Se remény, se mentség odaát

Már csak kettőt kell aludni, és választunk. Nem állítom, hogy gyermeki izgalommal várjuk a vasárnapot, bár a tét jelentős. Igaz, a mérkőzés végkimenetele, a győztes személye nem kérdéses, de a gólkülönbség mindenképpen az. A garantáltan vesztes oldalon továbbá az is, ki tud egy, esetleg két gólt lőni, ha azt nem, legalább eltökélt, szürke, romboló típusú balbekket játszani, ki hullik ki, ki marad meg a keretben, ki lesz a csapatkapitány. Egyáltalán, lesz-e még csapat?

Hol van már a tavalyi hó és a tavalyi Karácsony, aki még pár órával a látványos bukfenc előtt is arra intette a köztársasági elnököt, nehogy másnak merészeljen kormányalakítási megbízást adni. Odaát már csak a csodában bíznak, pontosabban abban, amit ők annak tekintenének: léptessék hatályba a bűvös hetes szám miatt is meseszerű hetedik cikkelyt, vonuljanak be az ENSZ-erők, törjön ránk a gazdasági válság, és taszítsa nyomorba, munkanélküliségbe, elégedetlenségbe a népet, üssön ki a pestis, de minimum a spanyolnátha, bizonyítva, hogy nem működik a hazai egészségügy. Mert más már nem segít.

Esetleg még ha a marslakók megtámadnák a Földet, és az űrből mindenkit, de persze legfőképpen a Fideszt elemésztő tűzeső zúdulna ránk. Idelent összefognának a hutuk a tuszikkal, a törökök az örményekkel és a kurdokkal, a palesztinok az izraeliekkel, oroszok és ukránok együtt védenék a Krímet; csupán a magyar ellenzék képviselői állnának oda felajzottan egy még működő kamera vagy mikrofon elé, és miközben éppen gigabomba esne a fejükre, utolsó, üdvözült mosolyukkal kijelentenék, hogy az Orbán-kormány megbukott, mert nincs cselekvési programja a helyzet megoldására. Csakhogy legfeljebb egy újabb „jelentés” és Dunja Mijatovic emberi jogi biztos jön, aki, valljuk be, felér egy ufóval.

Az ellenzéki oldalon már az a kisebb baj, hogy nincs remény. A nagyobb az, hogy kifogás, mentség sincs. Az európai parlamenti választási rendszert ugyanis, fájdalom, nem a Fideszre szabták. Ugyanez a szisztéma Hollandiában, Litvániában, szerte a kontinensen. (Érdekes kísérlet lenne, ha az egységes Európa jegyében a polgárok nem csupán saját nemzeti listáikra voksolhatnának, hanem, nem kötelező jelleggel, egy másik ország másik pártjára is, és mondjuk minden félmillió szavazat egy pluszkvótát jelentene. Nem is tippelek rá, kinek mennyit hozna.)

Az ellenzék a „kormánymédia túlsúlyát”, a „sajtószabadság hiányát” sem kárhoztathatja, mert képviselői minél kevesebbet szerepeltek volna a közelmúltban, annál kedvezőbben alakulnának az esélyeik. Amelyeket szisztematikusan romboltak, minden szavukkal, cselekedetükkel. Hiszen ki tehet arról, hogy egyenes, élő adásban „Bangó elszabadul” – egy óvónő reggel, éhgyomorra, a tévé nyilvánossága előtt lepatkányozza a fél országot –, párttársa másnap kijelenti, erre épül a kampány, aztán harmadnapra minden törölve, se kampány, se patkány? Hát arról, hogy az MSZP elnöke és EP-listavezetője – feltehetően a minimálbérre gondolva – minimális bért, minimális nyugdíjat, minimális családi pótlékot ígér?

Ha nem lenne sajtónyilvánosság, a DK-frontasszonyról sem derült volna ki soha, hogy világcsúcskísérletre vállalkozott. Így viszont magától Gyurcsány feleségétől tudjuk, hogy csütörtöktől péntek délutánig 36 órás országjárás keretében minden megyébe ellátogat; nyilván nem mondták neki, ezért én megteszem, hogy Magyarországnak tizenkilenc megyéje van, ha az 1300 kilométeres körútra fordítandó időtől nagyvonalúan el is tekintünk, akkor sem jut egy megyére két teljes órája. Ennyit szán hívek és információk gyűjtésére. Neki elég.

Szegény Márky-Zaynak is csak azért kellett konkrétumok, nevek és titulusok említése nélkül olyan badarságokat összehordania, hogy Washingtonban „nem olyan magasröptű emberekkel találkozott”, hanem olyanokkal, akik mintha a külügyi dolgozók szakszervezetének tagjai lennének, mert a televízióban erről is megkérdezték.

Ezt a hazai politikatörténetben példátlan sivárságot, intellektushiányt, szellemi és fizikai tespedtséget éppen a média miatt olvassa, hallja, látja, ismeri részleteiben az utca embere is. Patkányok, minimális bér, magasröptű emberek, harminchat órás országjárás. Minden megnyilvánulást idézőjelbe kellene tenni. Mint ezt az egész társaságot. Amelyből az elődök forradalmi hevülete is kiveszett, a fényes szellők nemzedékének utódainál már levél sem rezdül. Dehogy akarják ők megforgatni az egész világot! Beérik délelőtti, belvárosi performanszokkal: reggeli otthon, szél- és csapadékmentes idő esetén „tüntike” csekély ráfordítással, ebéd már újra otthon.

Az ellenzéki értelmiségnek és médiának a gondolkodás luxusáról még le nem mondott része mindezért szélsőségesen kiszolgáltatott állapotba került. Ami nincs, azt nem képviselheti, nem támogathatja, így maradnak a pótcselekvések. Ezek helyett azonban, együttérzéssel javaslom, először is végezzenek el egy átfogó helyzetelemzést. Amelynek tárgya ne az ország állapota, ne is a kormánypárt és a jobboldali sajtó legyen, hanem saját maguk.

Nyitólépésként számoljanak le álfüggetlenségi mítoszukkal. Elkötelezettségeik megnyilvánulásaikból érezhetően zsigeriek, emellett persze napi és hosszú távú érdekeikből is fakadnak. Ha máshonnan nem (amúgy máshonnan is), abból, hogy mivel baloldali érzelmű követőiknek képtelenség pozitív figurákkal, ügyekkel, célokkal szolgálniuk, marad az örökös orbánozás. Ahogyan mi sem vagyunk a fiktív, mértani középpontban, úgy ők sem, felesleges erőfeszítés ezt tagadni. A Népszava fejlécében legalább írva vagyon: szociáldemokrata napilap.

Innen indulva érthető és tolerálható, ha egészen másként értékeljük, látjuk a Trump–Orbán-találkozó jelentőségét, egy gémeskutat a Hortobágyon, a babaváró program fogadtatását, esélyeit. Ettől még nem hazudunk, az a tények megmásítását jelenti. Így már-már bájosan, esendően hat egy hetilapos kolléga sopánkodása, aki szerint Soros egymaga többet tesz az autoriter rezsimek fellazításáért, mint az egész unió; mivel aligha kérdés, hogy a szerző a magyar kormányt is autoriter rezsimnek tekinti, akaratlanul is kinyilvánítja, hogy amit Sorosról írunk, az szerinte is mind igaz. Ez ilyen egyszerű.

Másrészt, ugyancsak ideje elfeledni odaát, politikusi és értelmiségi körökben egyaránt (e két halmaz ott egyre világosabban kettéválik) a soha nem létezett morális, valamint az egykor valós, mára nagyon is vélt szakmai, mentális fölényt. A rendszerváltás után ez utóbbi igaz lehetett, sőt szinte törvényszerű: aki az előző rezsimbe beágyazva vezényelt magának hirtelen jobbraátot, az elvtelen és hiteltelen volt, aki önkéntes vagy kényszerű száműzetésből lett tegnapról mára közszereplővé, az amatőr. Csakhogy azóta lepergett egy emberöltő, és úgy tartják, a társadalmi, tudati változások ennyi idő alatt érnek be. A változás meg is történt, és e pillanatban gyökeresnek, már-már visszafordíthatatlannak tűnik. Addig mindenképpen, amíg ezt a túloldalon nem ismerik fel és el, és amíg ennek nem lesznek látható következményei.

Nem én mondom ezt, hanem a tények, a számok. Legközelebb majd vasárnap.