Se remény, se mentség odaát

Mivel a teljes magyar baloldali ellenzék képtelen pozitív figurákkal, ügyekkel, célokkal szolgálni, így marad nekik az örökös céltalan zsigeri orbánozás.

Budapest, 2018. december 12. Ellenzéki képviselõk az Országgyûlés plenáris ülésén 2018. december 12-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

Az ellenzék a „kormánymédia túlsúlyát”, a „sajtószabadság hiányát” sem kárhoztathatja, mert képviselői minél kevesebbet szerepeltek volna a közelmúltban, annál kedvezőbben alakulnának az esélyeik. Amelyeket szisztematikusan romboltak, minden szavukkal, cselekedetükkel. Hiszen ki tehet arról, hogy egyenes, élő adásban „Bangó elszabadul” – egy óvónő reggel, éhgyomorra, a tévé nyilvánossága előtt lepatkányozza a fél országot –, párttársa másnap kijelenti, erre épül a kampány, aztán harmadnapra minden törölve, se kampány, se patkány? Hát arról, hogy az MSZP elnöke és EP-listavezetője – feltehetően a minimálbérre gondolva – minimális bért, minimális nyugdíjat, minimális családi pótlékot ígér?

Ha nem lenne sajtónyilvánosság, a DK-frontasszonyról sem derült volna ki soha, hogy világcsúcskísérletre vállalkozott. Így viszont magától Gyurcsány feleségétől tudjuk, hogy csütörtöktől péntek délutánig 36 órás országjárás keretében minden megyébe ellátogat; nyilván nem mondták neki, ezért én megteszem, hogy Magyarországnak tizenkilenc megyéje van, ha az 1300 kilométeres körútra fordítandó időtől nagyvonalúan el is tekintünk, akkor sem jut egy megyére két teljes órája. Ennyit szán hívek és információk gyűjtésére. Neki elég.

Szegény Márky-Zaynak is csak azért kellett konkrétumok, nevek és titulusok említése nélkül olyan badarságokat összehordania, hogy Washingtonban „nem olyan magasröptű emberekkel találkozott”, hanem olyanokkal, akik mintha a külügyi dolgozók szakszervezetének tagjai lennének, mert a televízióban erről is megkérdezték.

Ezt a hazai politikatörténetben példátlan sivárságot, intellektushiányt, szellemi és fizikai tespedtséget éppen a média miatt olvassa, hallja, látja, ismeri részleteiben az utca embere is. Patkányok, minimális bér, magasröptű emberek, harminchat órás országjárás. Minden megnyilvánulást idézőjelbe kellene tenni. Mint ezt az egész társaságot. Amelyből az elődök forradalmi hevülete is kiveszett, a fényes szellők nemzedékének utódainál már levél sem rezdül. Dehogy akarják ők megforgatni az egész világot! Beérik délelőtti, belvárosi performanszokkal: reggeli otthon, szél- és csapadékmentes idő esetén „tüntike” csekély ráfordítással, ebéd már újra otthon.

Az ellenzéki értelmiségnek és médiának a gondolkodás luxusáról még le nem mondott része mindezért szélsőségesen kiszolgáltatott állapotba került. Ami nincs, azt nem képviselheti, nem támogathatja, így maradnak a pótcselekvések. Ezek helyett azonban, együttérzéssel javaslom, először is végezzenek el egy átfogó helyzetelemzést. Amelynek tárgya ne az ország állapota, ne is a kormánypárt és a jobboldali sajtó legyen, hanem saját maguk.

Nyitólépésként számoljanak le álfüggetlenségi mítoszukkal. Elkötelezettségeik megnyilvánulásaikból érezhetően zsigeriek, emellett persze napi és hosszú távú érdekeikből is fakadnak. Ha máshonnan nem (amúgy máshonnan is), abból, hogy mivel baloldali érzelmű követőiknek képtelenség pozitív figurákkal, ügyekkel, célokkal szolgálniuk, marad az örökös orbánozás. Ahogyan mi sem vagyunk a fiktív, mértani középpontban, úgy ők sem, felesleges erőfeszítés ezt tagadni. A Népszava fejlécében legalább írva vagyon: szociáldemokrata napilap.

Innen indulva érthető és tolerálható, ha egészen másként értékeljük, látjuk a Trump–Orbán-találkozó jelentőségét, egy gémeskutat a Hortobágyon, a babaváró program fogadtatását, esélyeit. Ettől még nem hazudunk, az a tények megmásítását jelenti. Így már-már bájosan, esendően hat egy hetilapos kolléga sopánkodása, aki szerint Soros egymaga többet tesz az autoriter rezsimek fellazításáért, mint az egész unió; mivel aligha kérdés, hogy a szerző a magyar kormányt is autoriter rezsimnek tekinti, akaratlanul is kinyilvánítja, hogy amit Sorosról írunk, az szerinte is mind igaz. Ez ilyen egyszerű.

Másrészt, ugyancsak ideje elfeledni odaát, politikusi és értelmiségi körökben egyaránt (e két halmaz ott egyre világosabban kettéválik) a soha nem létezett morális, valamint az egykor valós, mára nagyon is vélt szakmai, mentális fölényt. A rendszerváltás után ez utóbbi igaz lehetett, sőt szinte törvényszerű: aki az előző rezsimbe beágyazva vezényelt magának hirtelen jobbraátot, az elvtelen és hiteltelen volt, aki önkéntes vagy kényszerű száműzetésből lett tegnapról mára közszereplővé, az amatőr. Csakhogy azóta lepergett egy emberöltő, és úgy tartják, a társadalmi, tudati változások ennyi idő alatt érnek be. A változás meg is történt, és e pillanatban gyökeresnek, már-már visszafordíthatatlannak tűnik. Addig mindenképpen, amíg ezt a túloldalon nem ismerik fel és el, és amíg ennek nem lesznek látható következményei.

Nem én mondom ezt, hanem a tények, a számok. Legközelebb majd vasárnap.