Görög válság újratöltve

Ma még nem világos, hogy az új görög kormány sikeres lesz-e tervei megvalósításában, de ismerve az ország elmúlt kétszáz éves történetét, nem lenne meglepő, ha minden maradna a régiben.

Athén, 2019. július 20. Kiriákosz Micotákisz görög miniszterelnök, a jobboldali Új Demokrácia (ND) párt vezetõje (balra) ismerteti a kormánya programját az új összetételû athéni parlamentben 2019. július 20-án, a törvényhozók eskütétele után három nappal. MTI/EPA/ANA-MPA/Pantelisz Szaitasz Fotó: Pantelisz Szaitasz

A legutóbbi választások során az eddig kormányzó görög baloldal látványos vereséget szenvedett, és át kellett adnia a kormányzást a gazdaság megújításának alternatíváját ígérő jobboldalnak.

Görögország a hatvanas és hetvenes évek gazdasági sikerei után már évek óta Európa beteg embere, ahol a gazdasági növekedés igen alacsony, sőt a 2008 után kitört világgazdasági válságot követően az az ország volt, amely az egyik legnagyobb visszaesést szenvedte el. Ebben hasonlított a többi dél-európai országhoz, amelyet kezdőbetűik alapján PIGS-országoknak (Portugal, Italy, Greece and Spain) neveznek kissé megvetően, a PIGS ugyanis angolul disznókat jelent. Gazdaságtörténészek szerint a görög gazdaság arányaiban nagyobb krízisen esett át 2009 óta, mint az 1929–33-as nagy gazdasági válság idején az Egyesült Államok.

A legutóbbi, 2009-es válság nyomán jelentősen visszaesett a korábban magas görög reál­jövedelem, és míg a válság előtt az egy főre eső görög GDP a német érték nyolcvan százaléka körül alakult, ez 2015-re a GDP ötven százalékára olvadt.

A 2009-es görög válság legfontosabb oka a költségvetési hiány emelkedése és annak nyomán a bruttó államadósság egekbe szökése volt. A görög állam bruttó adóssága a GDP 183 százalékán állt a válság előtt, és a szigorú megszorító intézkedések ellenére még 2017-re is alig csökkent 180 százalék alá. Csak 2028-ra, további súlyos megszorító intézkedések nyomán várják azt, hogy a bruttó államadósság a GDP 135 százalékára olvadjon. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy ugyanezen érték Magyarország esetében hetven százalék körül mozog, és az EU pénzügyi stabilitását célzó, sokat szidott, de ma is érvényes híres maastrichti kritérium a GDP hatvan százalékát írja elő a bruttó államadósság maximumaként. Ezen érték felett elvben egy ország sem csatlakozhatna az euróövezethez.

Görögország ugyanakkor a történelmi statisztikák szerint az elmúlt kétszáz évben általában sem volt a kormányzati pénzügyi fegyelem mintaképe: mintegy négy évvel a függetlenség kivívása után, 1833-ban, majd 1898-ban, illetve 1912-ben is teljes volt az államcsőd, és aztán később, a második világháború idején is csak a függetlenség elvesztése akadályozta meg, hogy az ország ismételten államcsődöt éljen meg. A századfordulón már egyszer bekövetkezett, hogy a bruttó államadósság meghaladta az ország GDP-jének a kétszeresét. A második világháborút követően, miután a kommunista fenyegetés elhárítására jelentős pénzügyi támogatást kaptak a görögök a nyugati országoktól, a kormányzati pénzügyek egészen a hetvenes évekig nagyjából rendben voltak, és csak azt követően kezdett a bruttó államadósság lassan, de biztosan növekedni, hogy aztán a kilencvenes évekre elérje a GDP száz százalékát.

A kormányzati pénzügyi fegyelmezetlenség magyarázataként általában a sajátos görög politikai rendszert emelik ki, amelynek a lényege az, hogy családi klánok uralják a politikát, és a támogatásért cserébe jelentős közpénzeket szivattyúznak ki a rendszerből és juttatják magánzsebekbe. Itt felmerül egy súlyos kérdés: ilyen helyzetben 1981-ben miként engedhették a görögöket csatlakozni az Európai Unióhoz, illetve később, 2002-ben az eurózónához, továbbá miért folytatták az európai és észak-amerikai bankok a láthatóan súlyos válság felé támolygó ország hitelezését?

A válasz egyik esetben politikai, a másikban gazdasági. Sokak szerint alapvetően politikai célja (vagyis a görög kommunista párt gyengítése) volt az oka annak, hogy a gazdaságilag és politikailag is éretlen görögöket felvették az EU-ba, és elkezdték tömni az országot európai forrásokkal. Egy kicsit hasonló volt a helyzet ahhoz, mint amikor a nyolcvanas években Portugáliát és Spanyolországot ugyancsak a baloldali veszély elhárítása céljából vették fel, vagy amikor a XXI. század elején az európai volt szocialista országok nagy részét beengedték az EU-ba. Nyilvánvaló, hogy politikai okok miatt léphettek be a görögök az euróövezetbe is. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a görög eladósodásban nemcsak a görögök felelőtlensége, hanem a hitelező bankok profitéhsége is hibás volt: ha egy hitelképtelen országnak jelentős kölcsönöket folyósít egy bank, akkor a következményekért a banknak is kellene vállalni a felelősséget. Ezen túl az EU pénzügyi ellenőrzési mechanizmusa is kétségeket vet fel hatékonyságát illetően.

Felmerül a kérdés: hogyan tudták a görög emberek mindezt túlélni? A válasz egyszerű: sehogy. A mintegy tizenegymillió görög lakosból több mint félmillió elment dolgozni Nyugat-Európába, ráadásul ezek a legaktívabb fiatalok közül kerültek ki, de az otthon maradottaknak sem könnyű az élet. Ugyanis a nyugdíjakat folyamatosan csökkentették, és a romló egészségügyi ellátás miatt a születéskor várható élettartam is elkezdett csökkenni. Nyilván ez elsősorban a szegényebb görögöket érintette, mert a gazdasági-politikai elit továbbra is jól élt, főként Görögországon kívül.

A görög válságot illetően mindenképpen felmerül a nyugati nagy bankok felelőssége is. A XXI. század elején ezek a bankok lazán nyújtottak hiteleket a görögöknek, akik aztán sokszor nagyon drága és nekik valószínűleg felesleges német, francia és amerikai fegyverrendszerek vásárlására fordították a pénzt a valóban hasznos infrastruktúra és termelőkapacitások kiépítése helyett. Az IMF, az unió központi bankja, valamint maga az EU által kidolgozott megszorításócsomag nyomán ha megmenteni nem is lehetett a görögöket, de a csőd szélére került európai és amerikai bankok végül is megúszták ezt a veszélyes kalandot, és ahogy Jánisz Varufákisz volt görög pénzügyminiszter elmondta, a mentőcsomaggal „az EU nem a görögöket, hanem a nagy európai bankokat mentette meg”.

Mit tud az új jobbközép görög kormány tenni ebben a helyzetben? A kormány ígéretei nagyon vonzók voltak: csökkenteni kívánják a magánszemélyek és a vállalkozások adóit, javítani az adómorált és támogatni az exportorientált fejlődést. Az adók terén erre van is lehetőség, ugyanis a baloldali görög kormányok – abból kiindulva, hogy az adókat amúgy sem fizeti meg senki, a pénzre meg szüksége volt a kormánynak – nagyon magas adókat határoztak meg, hogy legalább valami azokból befolyjon. Ennek persze az lett a következménye, hogy elsősorban a szegényebb embereket sújtották a magas közterhek, a gazdagabb és politikailag jó kapcsolatokkal rendelkezők könnyen kibújtak az adófizetés alól és csempészték ki pénzüket adóparadicsomokba, illetve helyezték el anonim svájci számlákon.

Ma még nem világos, hogy az új görög kormány sikeres lesz-e tervei megvalósításában, de ismerve az ország elmúlt kétszáz éves történetét, nem lepődnék meg, ha minden maradna a régiben.

A szerző közgazdász