Orbán, Salvini, Trump – a siker titka

Bár a politikacsináló ellenzéki sajtó azonnal nyüszíteni kezd, ha leírjuk, ettől még tény: Orbán Viktor ma Európa, a világ egyik meghatározó politikusa. Ha egy toplistát készítenénk, abban az országaik méretéből, gazdasági és katonai erejéből eredően a kínai (Hszi Csin-ping), az orosz (Vlagyimir Putyin), a brazil (Jair Bolsonaro) elnök és az indiai miniszterelnök (Modi) nyilvánvalóan szerepelne; ha karakteréből nem is, de pozíciójából eredően minden bizonnyal ott lenne az Európai Bizottság leköszönő elnöke (Jean-Claude Juncker); Nagy-Britannia új miniszterelnöke, anno a brexitben is kulcsszerepet játszó Boris Johnson; a leszálló ágban lévő, de még mindig fontos német kancellár, Angela Merkel; a hazájában rendkívül népszerűtlen, de az európai politikára befolyással bíró francia elnök, Emmanuel Macron; valamint Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök; és valószínűleg helyet kellene adni a két legfontosabb lator állam, Irán és Észak-Korea vezetőjének. Donald Trump amerikai elnök nyilván nem kérdéses. Az európai politikára pedig egyértelműen Matteo Salvini olasz belügyminiszter van még kimagasló hatással, így övé a tizenharmadik hely.

Innentől eléggé nyitott a mezőny. Az egykor minden címlapon ott virító kanadai poszterfiú, Justin Trudeau már önmaga paródiájának is gyenge, és így is kezeli a világ. Ausztrália miniszterelnöke fontos, gyakorlati példát mutatott ugyan arra, hogy a migráció a tengeren is megállítható, de ki is ő? Scott Morrison az elmúlt öt év alatt már a harmadik miniszterelnök, ez nem éppen a fajsúlyosságát erősíti.

És vitatkozhatnak a libsik, amennyit akarnak, de a holland, svéd, belga, spanyol stb. miniszterelnökök mind fontos szereplők, de a politikát nem tudják oly mértékben befolyásolni, ahogy Orbán Viktor. Meg Abe Sindzó japán miniszterelnök – tehát övéké a fennmaradó két hely.

Mindegyikük politikai portréja izgalmas, de a mi szempontunkból a címben is szereplő három név érdekes. Ők azok (Bolsonaro és Johnson mellett), akik jelentősen szembemennek a konvenciókkal, a több évtizede berögzült mintákkal, intézményesült módszerekkel, érdekcsoportokkal. Megint csak prüszkölésbe, gúnyos kacarászásba kezdenek a libsik, ha Soros György nevét megemlítjük, de ettől még ez is tény: Soros egész világot átszövő hálózata a politikára elsöprő befolyással bír, szövetkezve a politikai elittel, de önmagát tudatosan és álságosan a politikától függetlennek titulálva.

Ez a politikai elit a Soros-szervezetekkel, a multinacionális vállalatokkal (közülük is legelsősorban a technológiai óriáscégekkel) összefogva egy olyan hatalmi kizárólagosságra, politikai-gazdasági-kulturális fölényre igyekezett szert tenni az elmúlt 20-25 évben, amely ugyan a demokrácia díszletei között zajlik, fenntartva annak intézményeit, a választás lehetőségét továbbra is felkínálva az állampolgároknak, de tényleges alternatívákat nem nyújt.

Létezhettek, mondhattak bármit a különböző pártok, az elit érdekeivel összefüggő kérdésekben tökéletes konszenzus volt eddig: a multikulturalizmus jó, a bevándorlást támogatni kell, az idegen szép, a homoszexuális házasság és örökbefogadás teljesen normális stb., és aki ellentmond, az náci.

Ez volt a liberális kánon, amelynek a konzervatívok is egyre inkább megfelelni igyekeztek, s egymással versengve keresték a liberális véleményformálók kegyeit. (Amit persze sosem kaphattak meg igazán.) Amint valóban a konzervatív, hagyományos értékeket, a normalitást próbálta valaki képviselni, a liberális-progresszív szabadcsapatok azonnal megtámadták, verbálisan meglincselték.

Úgy tűnik, a nép, az emberek körében vala­mifajta kollektív tudat (vagy tudattalan) ébredt fel, és szép lassan elegük lett ebből az egészből. A színjátékból, a liberális elitből, amely előírja nekik, mit tehetnek és gondolhatnak, hogyan kell élniük, miközben a legkevésbé sem képviselték az érdekeiket, egyáltalán nem foglalkoztak a kormányzásra vonatkozó azon elvárással, hogy a tömegeknek minél jobb legyen.

Helyette a különböző vélt vagy valós kisebbségeknek keresték a kegyeit, és a pozitív diszkrimináció egyre erőteljesebb alkalmazásával éppen a többség ellenében tevékenykedtek, a többséget igyekeztek elhallgattatni.

Orbán Viktor és Donald Trump voltak azok, akik a többség hangját és segélykiáltásait elsőként meghallották. És őket követte ezen az úton Matteo Salvini is. Egyértelműen látszik, hogy Salvini minden megnyilvánulását, rendezvényét ugyanolyan lelkes tömegek kísérik, mint Trumpét vagy Orbánét.

Ő is bátran ki mer mondani dolgokat, le mer dönteni tabukat, sikerrel száll szembe a vele végtelenül ellenséges, elfogult és hazug médiával. Az a fajta démonizálás, amit mindhármukkal szemben összehangoltan alkalmaz a nemzetközi sajtó, az egészen elképesztő, a legrosszabb szovjet időket idézi.

Konkrét esetek vannak például, amikor német sajtóorgánumok nem hoztak le Orbán Viktorral készült interjúkat, vagy olyan szerkesztőségi felvezetővel, kommentárral látták el azokat, amelyek a miniszterelnökről – magát az újságírót is bevallottan meglepve – egyébként pozitív képet negatív kontextusba tudták fordítani; a német sajtóban ugyanis ki van adva, hogy Orbánt mindenáron és folyton szidni, gyalázni és támadni kell. Salvinit és Trumpot úgyszintén. Mégis, népszerűségük egyre nő, nemcsak hazájukban, hanem világszerte.

Miközben a média továbbra is azt próbálja elhitetni, hogy népszerűtlenek, ám aki követi az adott ország belpolitikai fejleményeit, az láthatja, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Mondjuk ki: politikai, kommunikációs zsenikről beszélünk. Kicsit más-más módon, de mindegyikük az. Orbán és Salvini belülről ismerik az establishmentet (a globalista uralkodó osztályt), Trumpnak viszont a megfelelő emberei vannak meg erre, miközben ő maga igazi kívülállóként érkezett.

Viszont tökéletesen érzi a közhangulatot, a korszellemet. Azt, hogy a lakosság többségének elege van ­például abból, hogy mindenféle idegenek jönnek illegálisan az országba, foglalják el a tereket és a munkahelyeket, és egy csomó ingyenes ellátás jár nekik (amiért a tősgyökeres amerikaiaknak fizetniük kell), és még szeretni is kell őket. Mert ha nem, akkor jön a szokásos dörgedelem, a megbélyegzés, a rasszistázás.

Sem Trump, sem az amerikai társadalom nem rasszista. A nyolcvanas években paradigmaváltás történt; a reagani jólét feketék milliói számára nyitotta meg a polgárosodás útját, és ezzel közülük sokan is éltek. Más kérdés, hogy a baloldal a hatalom hosszú távú elvesztésének rémétől bepánikolva válaszul létrehozta az identitáspolitikát, ami a különböző kisebbségek többséggel szembeni felhergelésével, a nekik tett üres ígéretekkel sikeres politikai termékké tudott válni, és újra el tudta mélyíteni a faji ellentéteket, ezúttal azonban a fehérekkel szembeni rasszizmus oldaláról.

Trump ugyanakkor a feketék nagy barátja; nemcsak szoros viszonyt ápol olyan sztárokkal, mint a golfbajnok Tiger Woods, a rapper Kanye West, de kormányában a városfejlesztési tárcát is egy afroamerikai, Benjamin Carson kapta. És ami a legfontosabb: gazdaságpolitikájának köszönhetően a feketék (és a latinok!) munkanélküliségi rátája minden idők legalacsonyabb értékét érte el.

Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarországon is egyre többen dolgoznak a cigányok (és a nem cigányok) közül is, sikeres a közmunkaprogram stb. A tények, az eredmények tehát egyértelműek a hétköznapi emberek számára is.

Az ellenfeleknek nem is marad más lehetőségük, mint a hisztériázás és a még megmaradt támogatóik radikalizálása. Ami persze egyre inkább taszítja, elriasztja az eredendően Orbánnal (vagy Trumppal) esetleg nem szimpatizáló, de egyébként józan gondolkodásúakat is.

És erre úgy tűnik, ők kiválóan rá is játszanak. Zseniálisan képesek egy-egy helyzetben, egy-egy beszédben valami olyat mondani, olyan „gyöngyöt szórni a disznók elé”, amitől a progresszívek, a libsik és általában mindenféle ellenfeleik visítani kezdenek.

Orbán Viktor Tusványoson vagy az évértékelő beszédei­ben szokott olyan „bombákat” ledobni, amelyek utórengései még heteken át éreztetik hatásukat a vele ellenséges médiában is; tehát egészen bizonyos, hogy az üzenete mindenkihez eljut.

Trump pedig a Twitteren éri el nemcsak 40 milliós követői táborát, de a teljes ellenzéki média ott is heteken át róla beszél. Twitter-bejegyzései olyanok, mint macskának a piros pötty: lézeres pontossággal oda mutat, ahova akar, a liberális sajtó pedig (mint a macska) teljesen megvadul, megbolondul tőle.

Szóval ez a titok. Ha valaki sokkal okosabb, mint az ellenfelei, akkor képes idegenben, az ő pályájukon is játszani. Ők tematizálják országaik közbeszédét, tőlük érkezik minden kezdeményezés; mindenki csak hozzájuk képest tudja önmagát meghatározni (mellettük vagy ellenük), az ellenfelek mindig csak reagálni tudnak. És azt is szinte mindig rosszul.

A szerző a Karc FM szerkesztője, műsorvezetője