Putyin szélsőséges megítélése

Putyin elnök, mint minden jelentős politikus, teljesen mást jelent Oroszországnak és a vele rivális külföldnek, és ezek a tényezők az eltérő megítélésének alapvető okai.

Nem mindennapi, hogy egy politikusnak olyan szélsőségesen különböző megítélése legyen országon belül és kívül, mint Vlagyimir Putyin orosz elnöknek. Otthon 2000 óta sorozatban nyeri a választásokat, míg külföldön elsősorban az EU-tagországokban, illetve az Egyesült Államokban – kis túlzással szólva – csak kicsit jobb a megítélése, mint a patás ördögnek. Vajon mi az oka ennek a kettősségnek?

Valószínűleg mindkét eltérő vélemény egy tőről fakad, nevezetesen abból, hogy 2000. január óta, amióta hatalomra került, Putyin, ez a ravasz volt KGB-s a jelcini zavaros idők után nagyrészt rendbe tette Oroszországot, és nemcsak a gazdaság kezdett el felvirágozni ezen időszak alatt, hanem a korábbi dicsőség elvesztése miatt elkeseredett orosz polgároknak is perspektívát adott, jelezve, hogy Oroszország ismét naggyá válhat gazdaságilag, katonailag és politikailag egyaránt. Érdekes, hogy az orosz Vlagyimir Putyin és az amerikai Donald Trump gyakorlatilag ugyanazzal a szlogennel támasztják alá saját kormányzásukat, azzal, hogy ismét naggyá teszik hazájukat.

Putyin első elnöki éveiben, 2000 és 2004 között a korábban az országot uraló oligarchákat semlegesítette, megkötve azt a nagy alkut, amely alapján az oligarchák (néhány kivétellel) megtarthatták vagyonukat, azzal a feltétellel, ha támogatják Putyint és nem akarnak beleavatkozni a nagypolitikába. 2004-ben Putyint a választók 71 százaléka támogatta, és még a 2002-es moszkvai Dubrovka színházban a csecsen terroristák által végrehajtott túszejtés tragikus végkimenetele sem tudta népszerűségét megrendíteni; a biztonsági erők fellépése ellenére 130 ember meghalt a túszszabadító ak­cióban. A támadás után azonban Putyin népszerűsége nemhogy csökkent volna a sok áldozat miatt, hanem meredeken emelkedett.

2005-ben Putyin egy beszédében a Szovjet­unió szétesését a XX. század legnagyobb tragédiájának nevezte, amivel elsősorban a nagyhatalmi nosztalgia húrjain játszott. 2008-ban azonban nem lehetett ismételten elnök, ugyanis az érvényes jogszabályok amerikai mintára csak két elnöki ciklust engedélyeztek. Ekkor Putyin saját emberét, Dmitrij Medvegyevet választatta meg elnöknek, de persze mindenki tudta, hogy valójában ő áll a kormányrúdnál. Medvegyev pedig Putyint nevezte ki miniszterelnöknek. 2012-ben aztán ismét legálisan indulhatott az elnöki posztért, amit 63,6 százalékkal meg is szerzett. 2018-ban Putyin ismét 76 százalékkal nyerte a választásokat, és bár sokan beszéltek választási csalásokról, ez nem igazán rendítette meg az elnök hatalmát.

Putyinnak szerencséje is volt, mert elnökségének első évei nagyrészt egybeestek a viszonylag magas, illetve folyamatosan emelkedő világpiaci olajárakkal, és mivel Oroszország ma is főként az olajbevételekből él, ez felpörgette a gazdaságot, ami segített az elnök népszerűségének növelésében. Igaz, 2013 után az olajárak ismét csökkenni kezdtek, ami megviselte az orosz gazdaságot is, de úgy látszik, a gondok nem voltak olyan súlyosak, hogy ne lehetett volna azokat a nagyhatalmi kártya kijátszásával kompenzálni. Putyin népszerűségét növelte a csecsen háború is, valamint a grúziai és az ukrajnai harcok is, amelyeket az orosz választópolgárok a régi dicsőség visszaszerzésére tett és eredményesnek látszó kísérletként éltek meg.

A jelcini évekkel összehasonlítva Putyin összességében jól teljesített: a gazdaság kisebb megtorpanások ellenére növekedett, az oligarchákat megfegyelmezték, az ország geopolitikai súlyát valamelyest sikerült növelni, ami a helyi polgároknak nagyon fontos eredmény volt, de nem meglepő módon Nyugaton nem igazán váltott ki megelégedést.

A Nyugatnak ugyanis a nagyhatalmi játszmák logikája szerint alapvetően két célja volt a Szovjetunióval, majd Oroszországgal szemben a nyolcvanas évek óta: egyrészt el akarták érni az oroszok politikai visszaszorítását, illetve az akkoriban kibontakozó globalizáció szellemé­ben olyan perifériaországokat kerestek Nyugat-Európa szomszédságában, ahol viszonylag olcsó, de jól képzett dolgozók vannak. Oroszország pedig pont megfelelt volna ennek a kettős célnak. A globalizáció a multik dominánssá válását jelentette, a hírközlés és szállítás forradalma révén pedig ezek a nemzetközi vállalatok már képessé váltak globálisan, földrajzilag optimalizálni a termelésüket.

A termelés globális-földrajzi optimalizáció­ja leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mindent ott állítanak elő, ahol az a leggazdaságosabb, vagyis az alacsony hozzáadott értékű, főként összeszerelő tevékenységeket az olcsó bérű perifériaországokba telepítették ki, míg a bonyolult, nagy hozzáadott értékű tevékenységeket a jól képzett, de magasabb bérű fejlett országokban tartották. A végterméket és szolgáltatásokat a multik nagyrészt a gazdag központi országokban (Nyugat-Európa, Egyesült Államok, Japán) adták el magas áron, de a kissé lebutított, olcsóbb termékeiket gyakran értékesítették a szegényebb perifériaországokban is. Ez jelentős profitot eredményez a multiknak, miközben a telephelyeknek otthont adó perifériaországok kevésbé járnak jól. Egyszóval sokkal előnyösebb globalizálni, mint globalizálva lenni.

A Nyugat számára a nyolcvanas-kilencvenes években – minden ezzel ellenkező politikai nyilatkozat ellenére – Oroszország tartós meggyengítése volt az elsődleges cél, ami az 1990-es átmenet, illetve a Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin nevéhez köthető oroszországi fejlemények nyomán sikeresen meg is történt, és bár az Egyesült Államok állítólag megígérte Gorbacsovnak, hogy nem fogják a NATO-t Oroszország határai felé bővíteni, ez mégis gyorsan megtörtént. Oroszország alárendelt szerepben történő bevonása a globalista gazdasági rendszerbe szintén elkezdődött a kilencvenes években, és egy sor természeti erőforrást, illetve gyárat olcsón átjátszottak (főként az elszabadult oligarchák) a nagy nyugati transznacionális vállalatoknak, sőt a multicégek összeszerelő üzemeket is létrehoztak Oroszországban.

Minden esély megvolt tehát arra, hogy sikerül ezt a két folyamatot, vagyis Oroszország politikai háttérbe szorítását és alárendelt globalizálását megoldani, amikor is Vlagyimir Putyin megjelent a színen, és hozzákezdett az orosz gazdaság és politika megerősítéséhez. Látnivaló ugyanakkor, hogy az oroszok a gazdaság terén sokkal kisebb sikereket értek el, mint például a kínaiak, akik az elmúlt negyven év során nemcsak meggátolták azt, hogy a nagy nyugati transznacionális vállalatok összeszerelő részlegévé váljanak, hanem maguk a kínai cégek lettek erőteljes kihívói az európai és amerikai nagyvállalatoknak. (Oroszország azonban még messze áll ettől.)

Oroszország esetében tehát ilyen jelentős, a kínaihoz hasonló gazdasági áttörés nem történt, de politikailag és katonailag igen sok borsot tört Putyin a nyugati vezetők orra alá. A nyugati retorziók sem igazán voltak képesek megrendíteni az orosz gazdaságot, sőt politikailag még jól is jöttek az elnöknek, hiszen minden hazai gazdasági nehézséget a nyugati külső szankcióknak tudhatott be.

Putyin elnök, mint minden jelentős politikus, teljesen mást jelent Oroszországnak és a vele rivális külföldnek, és ezek a tényezők az eltérő megítélésének alapvető okai.

A szerző közgazdász