Putyin szélsőséges megítélése

Putyin elnök, mint minden jelentős politikus, teljesen mást jelent Oroszországnak és a vele rivális külföldnek, és ezek a tényezők az eltérő megítélésének alapvető okai.

Putyinnak szerencséje is volt, mert elnökségének első évei nagyrészt egybeestek a viszonylag magas, illetve folyamatosan emelkedő világpiaci olajárakkal, és mivel Oroszország ma is főként az olajbevételekből él, ez felpörgette a gazdaságot, ami segített az elnök népszerűségének növelésében. Igaz, 2013 után az olajárak ismét csökkenni kezdtek, ami megviselte az orosz gazdaságot is, de úgy látszik, a gondok nem voltak olyan súlyosak, hogy ne lehetett volna azokat a nagyhatalmi kártya kijátszásával kompenzálni. Putyin népszerűségét növelte a csecsen háború is, valamint a grúziai és az ukrajnai harcok is, amelyeket az orosz választópolgárok a régi dicsőség visszaszerzésére tett és eredményesnek látszó kísérletként éltek meg.

A jelcini évekkel összehasonlítva Putyin összességében jól teljesített: a gazdaság kisebb megtorpanások ellenére növekedett, az oligarchákat megfegyelmezték, az ország geopolitikai súlyát valamelyest sikerült növelni, ami a helyi polgároknak nagyon fontos eredmény volt, de nem meglepő módon Nyugaton nem igazán váltott ki megelégedést.

A Nyugatnak ugyanis a nagyhatalmi játszmák logikája szerint alapvetően két célja volt a Szovjetunióval, majd Oroszországgal szemben a nyolcvanas évek óta: egyrészt el akarták érni az oroszok politikai visszaszorítását, illetve az akkoriban kibontakozó globalizáció szellemé­ben olyan perifériaországokat kerestek Nyugat-Európa szomszédságában, ahol viszonylag olcsó, de jól képzett dolgozók vannak. Oroszország pedig pont megfelelt volna ennek a kettős célnak. A globalizáció a multik dominánssá válását jelentette, a hírközlés és szállítás forradalma révén pedig ezek a nemzetközi vállalatok már képessé váltak globálisan, földrajzilag optimalizálni a termelésüket.

A termelés globális-földrajzi optimalizáció­ja leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mindent ott állítanak elő, ahol az a leggazdaságosabb, vagyis az alacsony hozzáadott értékű, főként összeszerelő tevékenységeket az olcsó bérű perifériaországokba telepítették ki, míg a bonyolult, nagy hozzáadott értékű tevékenységeket a jól képzett, de magasabb bérű fejlett országokban tartották. A végterméket és szolgáltatásokat a multik nagyrészt a gazdag központi országokban (Nyugat-Európa, Egyesült Államok, Japán) adták el magas áron, de a kissé lebutított, olcsóbb termékeiket gyakran értékesítették a szegényebb perifériaországokban is. Ez jelentős profitot eredményez a multiknak, miközben a telephelyeknek otthont adó perifériaországok kevésbé járnak jól. Egyszóval sokkal előnyösebb globalizálni, mint globalizálva lenni.

A Nyugat számára a nyolcvanas-kilencvenes években – minden ezzel ellenkező politikai nyilatkozat ellenére – Oroszország tartós meggyengítése volt az elsődleges cél, ami az 1990-es átmenet, illetve a Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin nevéhez köthető oroszországi fejlemények nyomán sikeresen meg is történt, és bár az Egyesült Államok állítólag megígérte Gorbacsovnak, hogy nem fogják a NATO-t Oroszország határai felé bővíteni, ez mégis gyorsan megtörtént. Oroszország alárendelt szerepben történő bevonása a globalista gazdasági rendszerbe szintén elkezdődött a kilencvenes években, és egy sor természeti erőforrást, illetve gyárat olcsón átjátszottak (főként az elszabadult oligarchák) a nagy nyugati transznacionális vállalatoknak, sőt a multicégek összeszerelő üzemeket is létrehoztak Oroszországban.

Minden esély megvolt tehát arra, hogy sikerül ezt a két folyamatot, vagyis Oroszország politikai háttérbe szorítását és alárendelt globalizálását megoldani, amikor is Vlagyimir Putyin megjelent a színen, és hozzákezdett az orosz gazdaság és politika megerősítéséhez. Látnivaló ugyanakkor, hogy az oroszok a gazdaság terén sokkal kisebb sikereket értek el, mint például a kínaiak, akik az elmúlt negyven év során nemcsak meggátolták azt, hogy a nagy nyugati transznacionális vállalatok összeszerelő részlegévé váljanak, hanem maguk a kínai cégek lettek erőteljes kihívói az európai és amerikai nagyvállalatoknak. (Oroszország azonban még messze áll ettől.)

Oroszország esetében tehát ilyen jelentős, a kínaihoz hasonló gazdasági áttörés nem történt, de politikailag és katonailag igen sok borsot tört Putyin a nyugati vezetők orra alá. A nyugati retorziók sem igazán voltak képesek megrendíteni az orosz gazdaságot, sőt politikailag még jól is jöttek az elnöknek, hiszen minden hazai gazdasági nehézséget a nyugati külső szankcióknak tudhatott be.

Putyin elnök, mint minden jelentős politikus, teljesen mást jelent Oroszországnak és a vele rivális külföldnek, és ezek a tényezők az eltérő megítélésének alapvető okai.

A szerző közgazdász