Villon és Ady, a két lángelme

Nem hiszem, hogy újdonság lenne, ha megállapítanám, tantervet írni bármely tárgyból nagyon nehéz feladat. A legnagyobb nehézség annak eldöntése, mi legyen benne, mi maradjon ki?

Budapest, 2018. március 1. A Nemzeti Könyvtár sorozat új kötetei a bemutató a könyvek bemutatóján az Országházban 2018. március 1-jén. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Nem hiszem, hogy újdonság lenne, ha megállapítanám, tantervet írni bármely tárgyból nagyon nehéz feladat. A legnagyobb nehézség annak eldöntése, mi legyen benne, mi maradjon ki? A szakját szerető fizikatanár éppoly szenvedélyesen érvelne bármely fontos tananyagrész kihagyása ellen, mint a történész, s mindkettőjüknek igaza lenne. Az azonban tagadhatatlan, hogy a legtöbb tantárgynál alkalmazható a válogatásnál az a szempont, amely a tantárgy alapját képező tudomány egészét tartja szem előtt s így állapítja meg a tárgy tantervi vázát. Ennek alapján aztán a részletezésnél további szempontok is érvényesíthetők: az adott iskolatípus főbb oktatási célkitűzései, életkori sajátosságok stb.

A történelem ilyen szempontból sajátos helyzetben van, mivel a történettudomány egészét figyelembe vevő kézikönyvben a magyar történelem aránya nem annyi, amennyi önazonosságunk tudatosításához és reális önismeretünk kiformálásához szükséges, ezt tehát az egyetemes és magyar történelem mértékének meghatározásánál figyelembe kell venni.

Kérdés azonban, hogy a magyar irodalomtanítás tantárgyi vázának megállapításánál mennyire lehet alap a magyar irodalom története, s mennyire szempont az önazonossági arányszám. Az irodalomtörténeti áttekintés fontos, mégpedig minden iskolafokon, de az is nyilvánvaló, hogy ez csak tájékoztató jellegű lehet, s ennek alapján nem lehet eldönteni, ki kerüljön be a tantervbe, ki nem, hiszen az irodalomtörténeti, illetve pedagógiai fontosság érthető okokból nem mindenben fedi egymást.

Az önazonossági szempont sem lehet a válogatás alapelve, hiszen a magyar irodalom mint tantárgy teljes egészében ezt a célt szolgálja. De a magyar irodalom tantervének megalkotásában további nehéz kérdésekkel is szembe kell nézni. Irodalmunk mérhetetlen gazdagsága újra és újra azzal a megoldhatatlan problémával szembesíti a válogatót, hogy a sok csodálatos életmű és alkotó közül mégiscsak ki kell hagyni némelyeket a szűkös tantervi kapacitás okán.

Az utóbbi évek vitáiban a legkülönbözőbb szempontok alapján kérdőjelezték meg például Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Katona József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán szerepeltetését a magyar irodalom tantervében. (Fazekas Mihály, Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly a gimnáziuméból sajnos már régebben kimaradt.) A fő kifogások: a művek hosszúsága, az idegen szavak-kifejezések túlzott használata, a régies nyelvezet, a mondanivaló elavultsága, időszerűtlensége, életkori sajátosságokkal való összeférhetetlensége.

Ilyen alapon persze a világirodalom tantervéből például ki kellene selejtezni a homéroszi eposzokat, Tolsztoj és Shakespeare műveit is. Arra a kérdésre pedig, hogy melyik életkorban mi való a gyermekeknek, a neveléslélektan megfelelő válaszokat ad: ami meseszerű, az való a kisebbeknek, ami ideálokat állít elébük, az a kamaszoknak, ami cselekvésre ösztönöz, az az érettségiző korosztálynak. A föntebb felsorolt magyar és nem magyar írók, költők művei mind megfelelnek ezeknek a kritériumoknak. Az pedig, hogy miként jutnak hozzá gyermekeink ezekhez a nekik való értékekhez, személyfüggő: tanáron és diákon múlik. A régies nyelvezet pedig nagyszerű lehetőség annak megmutatására, hogy öt-hatszáz éve őseink szinte ugyanazon szókincs és paradigmák alapján szerkesztették szövegeiket, mint mi, s mai nyelvhasználatunk számos erőteljes szóval-kifejezéssel gazdagodhat belőlük.

Így hát természetesen a magyar irodalom tantervéből sem hagyhatók ki Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Katona József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán művei csak azért, mert a diákok lustaságát „nevelésfilozófiává” szublimáló szülői majomszeretet nem ismeri föl műveikben az örök emberi értékeket, s kímélendő szeretett gyermekeiket a tanulás és gondolkodás erőfeszítéseitől, képtelen a materiális világ korlátain túleső félteke érvényeinek elismerésére.

Újabban viszont Ady Endre, József Attila, Erdélyi József, Sinka István, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Nyirő József, Herczeg Ferenc, Esterházy Péter, Tormay Cécile, Wass Albert, Márai Sándor, Szabó Dezső, Veres Péter, Szabó Pál életművének és így tanterv-kompatibilitásának megítélésében mintha egyre nagyobb teret nyernének az illetők magánéletének, politikai szereplésének szempontjai. Vannak olyan vélemények, melyek szerint ezek döntőbben esnek a latba, mint tényleges irodalmi értékeik. E vonatkozásban elgondolkodtató, hogy soha senkinek nem jutott még eszébe, hogy a matematika, kémia, fizika, bio­lógia tudósainak tudományos tételeit, axiómáit ilyen szempontokból vizsgálja és ettől tegye függővé, tantervképesek-e vagy nem. A döntés egyedüli helyes szempontja máig az: érvényes-e az adott tudomány jelenlegi állása szerint az, amit megállapítottak?

„Az a fránya Beöthy Zsolt megint elválasztotta bennem az embert a költőtől” – kiáltja Petőfi Sándor Karinthy Frigyes híres tréfájában, az Így írtok ti Petőfire vonatkoztatott egyik fejezetében. Igaz: bajos ezt a kettőt egymástól elválasztani, hitelesebb az életmű, ha az alkotó élete is hitelesíti, de azért talán mégis vannak önmagukban megálló költői igazságok, amelyeket nem érvénytelenítenek az esendő ember botladozásai.

Mindezeket meggondolva: elegendő indok-e a magyar irodalom tantervi válogatásakor költőket, írókat kivetni azért, mert „erkölcstelen” életmódot folytattak, életük valamelyik szakaszában politikailag elkötelezettek voltak, netán „tévútra” kerültek? Vagy azért, mert az 1945 és 1990 előtti rezsimek valamelyike favorizálta, pártolta, illetve mellőzte, háttérbe szorította, tiltotta őket? S melyik a nagyobb ok a kárhoztatásra: a Rákosi-kor parlamentjében vagy a nyilas parlamentben vállalt szerep?

Francois Villon züllött, erkölcstelen, bűnöző életmódot folytatott, gyilkolt, lopott, mégis, mondtak-e máig érvényesebb költői igazságot a transzcendensben eszmélő emberről a Haláltánc-balladában megfogalmazottaknál? Nekünk, magyaroknak külön gyönyörűség, hogy ezt a költői csodát Faludy György bravúros átköltésében kaptuk ajándékul: Kényúrként éltünk, kontárok voltunk, balgán játszottunk, buján fetrengtünk, kufárok voltunk, tunyán henyéltünk, álszentek „voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, / véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”. Ady Endre A Sion-hegy alatt című versé­ben ugyanez az élet-halál mezsgyéjén gyötrődő gondolat magyar formában szólal meg.

Mármost, minthogy Ady bűnei vélelmezett szabadkőművessége és a szociáldemokraták lapjában (Népszava) megjelentetett versei miatt súlyosabbak Villonénál, a magyar irodalmi tantervből eltávolítása azonnali feladat, ám a harc Villon világirodalmi visszaszorításáért még várhat?

Talán üdvösebb lenne magyar és világirodalmi vonatkozásban is az irodalmi szempontokat tekinteni elsődlegesnek: mond-e valamit a költő életről-halálról úgy, hogy neked is szól, nekem is szól, mert szépen és őszintén mondja? Szövegeinek költőisége, nyelvi gazdagsága alkalmas-e művészi gyönyörűség kiváltására, a gyermekifjú nyelvi-stiláris kifejezőkészségeinek fejlesztésére? Vajon a hozományvadász dzsentri a mindenséggel méretkező ember archetípusa vagy az időtlenségben és határtalanságban helytálló parasztember? És melyiket állítsuk inkább példaként az ideálhiányban szenvedő ifjak elé?

Többet nyom-e a latban a tantervi beválogatáskor a vehemens (egyébként igaz) politikai állásfoglalás és a csaknem egy évig tartó üldöztetés, bujdosás, mint az, hogy a szöveg nem más, mint ennek XX. század eleji, érzelgős köznyelven megfogalmazott elbeszélése?

A szerző nyugalmazott gimnáziumi igazgató