Vissza kell nyesni az Európai Bizottság hatalmát

Örüljünk annak, ha Von der Leyen egyre több kérdésben ért velünk egyet. De az igazi garanciát nem egy személy, hanem az intézményi reformok jelentik.

Brüsszel, 2019. július 4. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke (j) fogadja kijelölt utódját, Ursula von der Leyen német védelmi minisztert Brüsszelben 2019. július 4-én. MTI/EPA/Olivier Hoslet Fotó: Olivier Hoslet Forrás: MTI/EPA/Olivier Hoslet

Azt, hogy az Európai Unió radikális reformokra szorul, egyaránt elismeri a két legnagyobb tábor: a föderalisták és a nemzeti önállóságot hangoztató szuverenisták is. Megítélésem szerint ebből a szempontból – is – érdemes megítélni az új bizottsági elnök, Ursula von der Leyen szerepét.

A föderalisták, tehát elsősorban a liberálisok, szociáldemokraták, zöldek és sajnos részben a néppártiak a birodalmi berendezkedés felé indulnának el. Ebben a modellben természetesen a központi hatalmak, elsősorban Németország és Franciaország, másodsorban a Benelux államok, Spanyolország, Svédország, Portugália kerülnének uralkodó pozícióba, míg a közép- és kelet-európai tagállamok továbbra is a másodosztályban focizhatnának. Vagyis ez a föderalizmus nem jelentene mást, mint a francia–német tengely látványos megerősödését.

A föderális koncepcióban intézményi szinten meghatározó szerep jut az Európai Bizottságnak, amely, mint a törvények őre és a jogszabályok kezdeményezője, jellegét tekintve tagállamok, nemzetek feletti szervezet, az unió szupranacionalizmusának a szimbolikus megtestesítője. Érdemes itt arra visszatérni, hogy már a kezdetek kezdetén, az 1951–1952-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösségen belül az úgynevezett főhatóság – mint a mai bizottság elődje – is vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy a tagállamok irányítója legyen.

Jean Monnet, a megrögzött globalista és föderalista mint az egyik meghatározó alapító atya került a szervezet élére, s egy percig sem rejtette véka alá azt a szándékát, hogy a főhatóságból egyfajta szuperkormányt kíván formálni. A tagállamok vezetői, kormányfői azonban észnél voltak, nem engedtek ennek az eltúlzott monnet-i koncepciónak; Franciaország, Olaszország, Hollandia, Németország is ragaszkodott ahhoz, hogy már a kezdetektől létrejöjjön a Miniszterek Tanácsa (mai nevén: Európai Tanács), amely garantálta az úgynevezett kormányközi – tehát a tagállamok szuverén, egyenrangú döntéseire alapuló – együttműködést, amely ellensúlya lett a főhatóságnak.

Viszont jelen pillanatban az Európai Unió sokkal inkább államok szövetsége, nem pedig szövetségi állam, azonban a föderális-globalista tábor az utóbbi időszakban éppen a bizottság megerősítésével a szövetségi állam felé igyekszik elmozdítani az intézményes berendezkedést.

Ursula von der Leyen leendő elnöki ténykedése jelentősen befolyásolja azt, hogy az unió milyen irányba mozdul el a következő öt évben. Különösen érzékeny időszakban érkezik meg a volt védelmi miniszter asszony a bizottság élére, hiszen közvetlen elődje, Jean-Claude Juncker olyan erőteljesen politizáló, nemzetek feletti európai kormányt akart létrehozni, ami nem jelentett mást, mint a Jean Monnet, majd később az első, immáron valóban bizottságnak nevezett szervezetet vezető Walter Hallstein által képviselt szövetségi állam felé való elmozdulást.

Ez mind szép és jó, de érdemes Orbán Viktorra figyelni, aki a november elsején hivatalba lépő elnökkel való találkozója után óvatosan úgy fogalmazott: a céljainkat elértük – „eddig”. Igen, ugyanis az igazi kérdések a következő hónapokban dőlnek el: van-e elég ereje Von der Leyennek ahhoz, hogy kitartson megváltoztatott nézetei mellett, s azokhoz kösse magát akkor is, amikor megjelennek körülötte a globalista és föderális siserehadak, élükön természetesen Frans Timmermansszal, aki – s ezt ne feledjük – továbbra is alelnök lesz a bizottságban? Vagy mit kezd majd leendő alelnöktársával, Margrethe Vestagerrel, aki a liberálisok elnökjelöltje volt, s aki a Momentum mellett és az Orbán-kormány ellen kampányolt Budapesten? S vajon mit kezd azokkal a nagyon erős globalista lobbicsoportokkal és hálózatokkal, amelyek mögött ott áll Soros György, aki aligha tett le a nyitott társadalommal és egy nemzetek feletti világtársadalommal kapcsolatos koncepciójáról?

De nem is ezt akartam igazán hangsúlyozni, hanem azt, hogy bár fontosak az új bizottsági elnök asszony politikai gondolatai, igazából azonban nekünk, szuverenistáknak azt kell elősegítenünk és támogatnunk, hogy a bizottságnak és az elnöknek ne legyen politikai súlya, ezáltal ne számítson igazán, hogy ő mit gondol erről vagy arról. Ha ugyanis valóban azt akarjuk, hogy a szupranacionális funkciót betöltő bizottság egy konföderális, szuverén nemzetállamokra épülő unió szervezete legyen, akkor azt kell kívánnunk, hogy a bizottság politikai szervezetből bürokratikus szervezetté alakuljon át, s a valódi politikai döntések, kormányzati jellegű határozatok és irányvonal-meghatározások a kormányközi Európai Tanács kezébe kerüljenek.

Ha valóban nemzetállamokra épülő Európát akarunk, akkor egy olyan intézményi felállást kell támogatnunk és elősegítenünk, amelyben a kormányzati szerep a tanácsé, az ellenőrző szerepe az Európai Parlamenté, a bizottság pedig a tanács által meghozott és a parlament által megszavazott, nem vétózott döntések és határozatok végrehajtásáról gondoskodik. Úgy, ahogyan a tagállamokon belül az államigazgatási apparátusok teszik – jó értelemben vett bürokratikusan –, tehát nem irányítóként, hanem végrehajtóként.

Éppen ezért az lenne a jó, ha Ursula von der Leyen a bizottság élén nem lenne erős, karizmatikus vezető, mint ahogyan eltorzult módon az elődje próbált lenni. Jó, ha velünk, közép-európaiakkal ért együtt egyre több kérdésben, jó, ha kitűnő államigazgatási vezetőként teszi a dolgát a végrehajtásban, de az a legjobb, ha nem az ő személye dönti el, hogy mi lesz az Európai Unió sorsa.

Az unió sorsát a nemzeti kormányokat tömörítő, alapvetően konszenzusos döntések alapján működő tanács kezébe kell tenni, mely testületben minden országnak vétójoga van, így nekünk is. Ez az igazi garancia számunkra, nem egy személy, aki egy nemzetek feletti szervezet élén áll. Különösen abba a hibába ne essünk, hogy ha egy nekünk kedves bizottsági elnökünk lesz, akkor rögtön feladjuk a bizottság politikai szerepének megszüntetésével kapcsolatos alapállásunkat!

Örüljünk annak és használjuk ki, ha Von der Leyen asszony egyre több kérdésben ért velünk egyet. De az igazi garanciát nem egy személy, hanem a bizottság visszanyesése, a tanács megerősítése, tehát az intézményi reformok jelentik. Ez vezet a nemzetek Európája felé.

A szerző politológus,

az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója