Miért egy nőre esett a választás?

Mondhatnánk első megközelítésben, azért lett Christine Lagarde a kiválasztott, mert olyan lehetetlen feladat vár rá, mint sokszor a gyermekes nőkre: a kör négyszögesítése.

Mondhatnánk első megközelítésben, azért lett Christine Lagarde a kiválasztott, mert olyan lehetetlen feladat vár rá, mint sokszor a gyermekes nőkre: a kör négyszögesítése.

A sajtó az Európai Bizottság hétgyermekes női elnökének választásával volt elfoglalva, és közben alig kapott visszhangot az, hogy női elnököt jelöltek az Európai Központi Bank (EKB) élére is, szakítva egy hagyományosan férfibarát bankintézmény vezetéskultúrájával.

Hogyan függ össze a kör négyszögesítésének kérdése az euró, a közös európai pénz központi bankjának a problémájával? Úgy, hogy az új elnöknek meg kell oldania, hogy a közös pénz, az euró szolgálja a dél-európai országok pénzügyi érdekeit, de egyúttal a sokkal fejlettebb északi országokét is.

Az eurót ugyan a leköszönő elnök kimentette egy súlyos válságból, de ennek árát nem fizették meg a tagállamok. Így például jelentősen sérült az EKB vezetésének jogi és erkölcsi legitimációja, hiszen a foganatosított, úgynevezett nem szokásos elnöki intézkedések több esetben meghaladták a felhatalmazás adta jogkört.

Az EKB elnöke olyan gazdaságpolitikai szerepkört vont magához, amit korábban mereven elutasított az uniós pénzügyi rendszer alkotmánya. Így például az eladósodott országok államkötvényeit fedezetlen banki pénz kibocsátásával vásárolta, hogy ezzel mérsékelje ezen országok kamatterheit. Ért­hető, ha az EKB jogi túlterjeszkedése ellen Németországban alkotmánybírósági eljárást is kezdeményeztek.

Ennek a jogi eljárásnak a sajátos ide-oda tologatása és halogatása is jelzi, hogy olyan kérdéseket terjesztettek joghatóságok elé, amely kérdésekre a jog bevett eszközeivel aligha lehet válaszolni. Ugyanis egy politikai felhatalmazás nélküli grémium, az EKB válságmentésre napok alatt a sokszorosát elkölthette annak az összegnek, aminek csak a töredékére hatalmazták fel az Európai Unió éves költségvetését!

De lépjünk tovább.

Egyáltalán érvényben van-e az Európai Unió alapokmányának számító maastrichti szerződés? Ha érvényben van, akkor miért nincs érvényben? – tehetnénk fel a kérdést, hiszen a közös valuta védelme érdekében elfogadott maximális, a GDP arányában 60 százalékos eladósodottságot már régóta nem tartják be jelentős országok. Görögország esetében ez az arány jelenleg 182 százalék, Olaszországban 132, Cipruson és Belgiumban 102, Franciaországban, az euróövezet domináns országában is 100 százalék. Más megközelítésben ez azt jelenti, hogy míg ezek az országok súlyos pénzhiánnyal küzdenek, egyes északi országokba, különösen Németországba dől a pénz. Az nyilvánvaló, hogy a jog hagyományos eszközeivel ez a helyzet nem oldható fel.

Ezen a ponton térünk újra vissza a címben feltett kérdésre. Ha a felvetett kérdések jogi úton aligha oldhatók meg, akkor miért éppen egy jogászra bízzák az EKB elnöki feladatát? A megoldás erre a paradox helyzetre ­Christine Lagarde pályaíve.

Gazdag nemzetközi tapasztalata, kétéves franciaországi pénzügyminiszteri pályafutása, a Nemzetközi Valutaalap elnöki tisztsége ugyanis arra vall, a szakmaiságnál szélesebb látóköre is van. Ráadásul a Nemzetközi Valutaalap vezetése során ­hasonló feladat várt rá, mint az EKB elnöki tisztségének vállalásával. Miért? Mert vannak helyzetek, amikor igenis hasznára válhat egy vezetőnek, ha nem korlátozzák a szűkebb szakmai toposzok, a beivódott értelmezési módok.

Lagarde pályafutása azt mutatja, hogy mert és tudott különvéleményt megfogalmazni a görögöknek nyújtott megszorítócsomagok túlzó kritériumaival szemben. Neki lett igaza a görög kormánnyal tárgyaló trojka másik két tagjával, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank képviselőivel szemben.

Ebből pedig arra lehet gondolni, hogy Christine Lagarde az új posztján is élni fog azzal a bölcsességgel, hogy merni kell megnevezni azt, amit látunk. Az egységes euró valójában blokkokra osztotta az Európai Uniót. Ugyanaz az euró túlzottan könnyíti az exportot az északi, fejlettebb államok számára, ugyanakkor pedig az elmaradottabb déli, eurót alkalmazó országoknak az importot tette olcsóbbá a kelleténél, csökkentve ezzel a hazai termelés versenyképességét.

Vagyis ott könnyített, ahol éppen nehezíteni kellett volna, és fordítva! A fejlettebb országoknak ugyanis – bár erre nem lett volna szükségük – túl könnyű lett exportálni. Ebből pedig az következett, hogy hozzájuk dőlt a pénz, miközben a mesterségesen olcsón importálók egyre nagyobb pénzhiányba kerültek.

A kör négyszögesítésének kérdése e helyütt újra felvetődik. Ugyanis azt kell látnunk az euró jelenlegi helyzetével kapcsolatban, hogy a kör bezárult, az eladósodott és az eladósodást finanszírozó országok egymás foglyai lettek.

Ennek következtében, ami korábban növekedési forrás volt (megnövekedett kereslet és bőséges hitelezés), az jelenleg a növekedés béklyójává vált. A közös valuta víziója tehát nem homályosíthatja el látóterünket a valósággal kapcsolatban. Merjük látni és kimondani, hogy a görög vagy az olasz euró nem ugyanaz, mint a német, a holland vagy a luxemburgi! Ennek kimondása egyben a feladat megjelölését is jelentené.

A közös valuta kérdéskörén túl még számos korszakos kihívással szembesül az európai pénzügyi rendszer. Gondolunk itt pél­dául a dollár kulcsvalutaszerepének a meggyengülésére, az Amerika és Kína között kibontakozó kereskedelmi és mögöttes pénzügyi háborúra, vagyis a világ geopolitikai térképének átrajzolódására. Ezen események kapcsán Euró­pa és a közös valuta geopolitikai helyzete is alakulóban van.

Nehéz feladat vár tehát az Európai Központi Bank új elnökére. Nagyon is úgy tűnik, hogy Christine Lagarde tisztában van ennek a feladatnak a súlyával. Ezért reagált többszörös nemmel az első megkeresésre, hogy ­vállalná-e az elnöki teendőket. Ugyanis azonnal szembesült a vállalandó feladat súlyával. Szükség lesz tehát különleges vezetői képességére és tárgyalási tapasztalatára.

A szerző közgazdász