Szatócsok

A népességfogyás nem csak szórványban jelentkezik, a jelentőségét a tömbmagyarságban, az anyaországban azonban hajlamosak vagyunk bagatellizálni.

Nemcsak Szabó Dezső híres-hírhedt Az elsodort falu című regényének, hanem Wass Albert több művének is visszatérő alakja az erdélyi falu szatócsa. Aki persze zsidó, s a szegénységből is képes hasznot húzni. Lerágott csont e motívum – nem bírálva természetesen a két népszerű írót és nem megsértve ma is széles olvasótáborukat.

Innen, a huszonegyedik századból nem bátorkodom állást foglalni, hogy a szatócs valóban a népnyúzó gépezet láncszeme volt-e, vagy csupán a falusi élet ugyanolyan szerves és nélkülözhetetlen eleme, mint a pap, a tanító vagy az arisztokrata. A kérlelhetetlen kereskedő sztereotípiájára ellenpéldát is említhetek akár a családi hagyományból; apai nagyanyám hetekig siratta a zalai kis faluból elhurcolt agg zsidó boltost, aki nem csupán becsületes ember hírében állt, de közösségi életből is kivette a részét, s vasárnap délutánonként örömmel máriásozott a falu asszonyaival.

A szatócs boldogulásának titka a jólértesültségében rejlett: valamiképpen mindig tudta, melyik termék ára esik, melyiké emelkedik, miként arról is hamarabb szerzett tudomást a falubélieknél, hogy „bejönnek az oláhok”, amire így még időben fel is tudott készülni, mentve a vagyonát és az életét.

Bátor asszociáció, tudom, mindez mégis Margittai Gábor szórványnapi publicisztikáját (Kell-e nekünk szórványmagyarság? – Magyar Nemzet, 2019. november 15.) olvasva ötlött az eszembe. A Magyar Nemzet hasábjain szükségtelen bizonygatni, hogy Margittai Gábornál avatottabb szerző aligha akad e témakörben. Említett írásában Kassát siratja el személyes szállal átszőve, miként vált a felvidéki magyar polgárság fellegvárából az identitását vesztő felvidéki magyarság egyik kísértetvárosa.

Margittai Gábor a feltartóztathatatlan honvesztés közepette szép példákat is említ a szórványmentés immár nem csupán lélekből fakadó, hanem központilag (is) finanszírozott missziójára: a szamosújvári Tékát, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványt és az ő szavaival élve Böjte Csaba karitatív erdélyi franchise-át, a Rákóczi Szövetség „visszatérítő” iskolai beiratkozási programját. Amelyek mellett, mögött ma már nemzetstratégia is áll: „Senkit nem hagyunk hátra”. „A szórványt nem vég-, hanem kiindulópontnak, hídfőállásnak tekinti a nemzeti megmaradásért, kultúráért és anyanyelvért folytatott kíméletlen versenyben. És tudatosítja az asszimiláció végzetes következményeit” – írja eme szervezetek munkáját méltatva és hát önmagát is győzködve. Mert a Kassán hátramaradt unokatestvérekkel szlovák nyelvismeret híján ő sem érthet szót.

A népességfogyás nem csak szórványban jelentkezik, a jelentőségét a tömbmagyarságban, az anyaországban azonban hajlamosak vagyunk bagatellizálni. Pedig a szórvány eme folyamatnak a lakmusza: egész megyényi területeket sorolhatnánk, ahol évszázada még többségben volt a magyarság, mára csak szórványként van jelen, ha egyáltalán. S ne áltassuk magunkat, a szórványosodás nem kizárólag határon túli sajátosság, már rég határon innen is felütötte a fejét. S nem csupán a hátrányos helyzetű peremvidékeken, hanem a gazdasági élet csúcspontjain is – mindenhol, ahol a közösségi teremtőerő helyébe kizárólag az egyéni érvényesülés felhajtóereje állt.

Senkit nem hagyunk hátra… Igen, ez lenne az egyetlen út. Ha valóban így élnénk, ha így akarnánk. Ha az isten háta mögötti faluban vagy éppen a lakótelep betondzsungelében hátramaradt akár egyetlen magyar lélek sorsáról is gondoskodnánk. Hálózatba szerveződve, nem más kárára, hanem a magunk boldogulására.

Mint egykor az erdélyi szatócsok.