Nemcsak Szabó Dezső híres-hírhedt Az elsodort falu című regényének, hanem Wass Albert több művének is visszatérő alakja az erdélyi falu szatócsa. Aki persze zsidó, s a szegénységből is képes hasznot húzni. Lerágott csont e motívum – nem bírálva természetesen a két népszerű írót és nem megsértve ma is széles olvasótáborukat.
Innen, a huszonegyedik századból nem bátorkodom állást foglalni, hogy a szatócs valóban a népnyúzó gépezet láncszeme volt-e, vagy csupán a falusi élet ugyanolyan szerves és nélkülözhetetlen eleme, mint a pap, a tanító vagy az arisztokrata. A kérlelhetetlen kereskedő sztereotípiájára ellenpéldát is említhetek akár a családi hagyományból; apai nagyanyám hetekig siratta a zalai kis faluból elhurcolt agg zsidó boltost, aki nem csupán becsületes ember hírében állt, de közösségi életből is kivette a részét, s vasárnap délutánonként örömmel máriásozott a falu asszonyaival.
A szatócs boldogulásának titka a jólértesültségében rejlett: valamiképpen mindig tudta, melyik termék ára esik, melyiké emelkedik, miként arról is hamarabb szerzett tudomást a falubélieknél, hogy „bejönnek az oláhok”, amire így még időben fel is tudott készülni, mentve a vagyonát és az életét.
Bátor asszociáció, tudom, mindez mégis Margittai Gábor szórványnapi publicisztikáját (Kell-e nekünk szórványmagyarság? – Magyar Nemzet, 2019. november 15.) olvasva ötlött az eszembe. A Magyar Nemzet hasábjain szükségtelen bizonygatni, hogy Margittai Gábornál avatottabb szerző aligha akad e témakörben. Említett írásában Kassát siratja el személyes szállal átszőve, miként vált a felvidéki magyar polgárság fellegvárából az identitását vesztő felvidéki magyarság egyik kísértetvárosa.
Margittai Gábor a feltartóztathatatlan honvesztés közepette szép példákat is említ a szórványmentés immár nem csupán lélekből fakadó, hanem központilag (is) finanszírozott missziójára: a szamosújvári Tékát, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványt és az ő szavaival élve Böjte Csaba karitatív erdélyi franchise-át, a Rákóczi Szövetség „visszatérítő” iskolai beiratkozási programját. Amelyek mellett, mögött ma már nemzetstratégia is áll: „Senkit nem hagyunk hátra”. „A szórványt nem vég-, hanem kiindulópontnak, hídfőállásnak tekinti a nemzeti megmaradásért, kultúráért és anyanyelvért folytatott kíméletlen versenyben. És tudatosítja az asszimiláció végzetes következményeit” – írja eme szervezetek munkáját méltatva és hát önmagát is győzködve. Mert a Kassán hátramaradt unokatestvérekkel szlovák nyelvismeret híján ő sem érthet szót.
