Nagyjából a kilencvenes évek második fele óta világos, hogy Magyarországon két alapvető elképzelés létezik a nemzetállami szuverenitásról és ezzel együtt a magyar EU-tagsághoz való hozzáállásról is. Az egyik szerint a hosszú szovjet megszállást követően a nemzeti önrendelkezésünk komoly érték, azt feladni nem szabad, egyes hatásköröket az európai együttműködés részeként más országokkal közösen gyakorolni viszont igen. A másik narratíva szerint viszont a szuverenitás káprázat, valójában mire mi azt visszaszereztük, sok értelme már nem is maradt, ezért mielőbb érdemes csatlakozni az Európai Egyesült Államok építéséhez. Utóbbiakat látszott igazolni, hogy sokáig úgy tűnt: a szuperállam létrejötte már csak idő kérdése.
Amint azonban a történelem vége fukuyamai gondolata is idővel tévesnek bizonyult, úgy a föderatív EU gondolata is súlyos sebeket kapott. Kézenfekvő lenne itt a brexittel példálózni, de messze nem csak az elmúlt évek eseményeiről van szó. Korábban nem sikerült elfogadni egy közös európai alkotmányt, az eurózóna súlyos válságba került, és miközben fontos közös uniós politikák terén évekig nem sikerült az előrelépés, Brüsszel pótcselekvésként nemzeti hatásköröket akart elorozni. Még olyan meggyőződéses integrációpárti országok is, mint Hollandia, látleletet készítettek arról, hogy milyen ügyeket érdemes átadni az EU-nak. Végül arra jutottak, hogy inkább vissza kellene venni nemzeti kézbe néhány hatáskör gyakorlását. Az elmúlt években a föderalistáknak igazi mélyütést jelentett, hogy a bevándorlás ügyében eddig rendre fennakadtak a nemzetállamok gátjain.
Az sem segítette a föderalista ideák megvalósítását, hogy 2014-től egy politizáló Európai Bizottság működött. A testület, amelynek eredetileg a szerződések őre szerepkört kellett betöltenie, az európai centralizáció ügyének élére állt. A természete szerint összeurópai érdekek szolgálatára szegődött bizottság úgy akarta megvalósítani ideológiai elképzeléseit, hogy a nemzetállamok uniós képviseletét biztosító Európai Tanács helyére próbált lépni. Az új bizottság létrejöttekor az egyik legfontosabb kérdés, hogy továbbra is ebbe az irányba próbálnak-e haladni vagy visszatérnek az uniós jog által számukra biztosított keretek közé. Az mindenesetre az egész EU-nak veszélyes pálya lehet, ha a bizottság – a Magyarországon is hangoztatott ötleteknek megfelelően – megpróbál átnyúlni a nemzetállamok feje felett, és közvetlenül próbálja az uniós források nagy részét szétosztani az egyes települések között. Ez ugyanis nemcsak a nemzetállami szuverenitás súlyos sérelmét okozná, hanem a felelősségi viszonyokat is menthetetlenül összegabalyítaná.