Összefognak a balos városállamok

A globalizmus elméletei szerint Budapest egyre kevésbé a nemzet fővárosa és egyre inkább a globális városállamok liberális láncolatának egyik becses darabja lenne.

Budapest, 2019. november 27. Karcsony Gergely fpolgrmester a Fvrosi Kzgyls lsn a Vroshza dsztermben 2019. november 27-n. MTI/Koszticsk Szilrd Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Nagyjából a kilencvenes évek második fele óta világos, hogy Magyarországon két alapvető elképzelés létezik a nemzetállami szuverenitásról és ezzel együtt a magyar EU-tagsághoz való hozzáállásról is. Az egyik szerint a hosszú szovjet megszállást követően a nemzeti önrendelkezésünk komoly érték, azt feladni nem szabad, egyes hatásköröket az európai együttműködés részeként más országokkal közösen gyakorolni viszont igen. A másik narratíva szerint viszont a szuverenitás káprázat, valójában mire mi azt visszaszereztük, sok értelme már nem is maradt, ezért mielőbb érdemes csatlakozni az Európai Egyesült Államok építéséhez. Utóbbiakat látszott igazolni, hogy sokáig úgy tűnt: a szuperállam létrejötte már csak idő kérdése.

Amint azonban a történelem vége fukuyamai gondolata is idővel tévesnek bizonyult, úgy a föderatív EU gondolata is súlyos sebeket kapott. Kézenfekvő lenne itt a brexittel példálózni, de messze nem csak az elmúlt évek eseményeiről van szó. Korábban nem sikerült elfogadni egy közös európai alkotmányt, az eurózóna súlyos válságba került, és miközben fontos közös uniós politikák terén évekig nem sikerült az előrelépés, Brüsszel pótcselekvésként nemzeti hatásköröket akart elorozni. Még olyan meggyőződéses integrációpárti országok is, mint Hollandia, látleletet készítettek arról, hogy milyen ügyeket érdemes átadni az EU-nak. Végül arra jutottak, hogy inkább vissza kellene venni nemzeti kézbe néhány hatáskör gyakorlását. Az elmúlt években a föderalistáknak igazi mélyütést jelentett, hogy a bevándorlás ügyé­ben eddig rendre fennakadtak a nemzetállamok gátjain.

Az sem segítette a föderalista ideák megvalósítását, hogy 2014-től egy politizáló Európai Bizottság működött. A testület, amelynek eredetileg a szerződések őre szerepkört kellett betöltenie, az európai centralizáció ügyének élére állt. A természete szerint összeurópai érdekek szolgálatára szegődött bizottság úgy akarta megvalósítani ideológiai elképzeléseit, hogy a nemzetállamok uniós képviseletét biztosító Európai Tanács helyére próbált lépni. Az új bizottság létrejöttekor az egyik legfontosabb kérdés, hogy továbbra is ebbe az irányba próbálnak-e haladni vagy visszatérnek az uniós jog által számukra biztosított keretek közé. Az mindenesetre az egész EU-nak veszélyes pálya lehet, ha a bizottság – a Magyarországon is hangoztatott ötleteknek megfelelően – megpróbál átnyúlni a nemzetállamok feje felett, és közvetlenül próbálja az uniós források nagy részét szétosztani az egyes települések között. Ez ugyanis nemcsak a nemzetállami szuverenitás súlyos sérelmét okozná, hanem a felelősségi viszonyokat is menthetetlenül összegabalyítaná.

Nem kérdés, hogy a szubszidiaritás alapvetően kereszténydemokrata ihletettségű elve régóta jelen van az uniós politikában. Az 1992-es maastrichti szerződés hozta létre a régiók bizottságát, amelynek a 2007-es lisszaboni szerződés megerősítette hatásköreit. Ugyanakkor az eltelt évek bizonyították, hogy ez az államok alatti területi elven szerveződő testület – elsősorban a szereplők sokfélesége, illetve belső megosztottsága miatt – nem tudott komoly politikaformáló erővé válni az EU-ban.

Meglepő módon a szubszidiaritást az elmúlt évtizedben a globalista gondolkodók is felfedezték maguknak. Egyre divatosabb lett köreikben az „új városállamokról” értekezni. Jamie Bartlett, a londoni baloldali agytröszt, a Demos egyik igazgatója szerint „egy erősen összekötött, kvázi határok nélküli világban a városok a kereskedelem, a növekedés, az innováció, a technológia és a pénzügyek központjai”. Bartlett szerint ezért közel a nemzetállamok vége.

Ha ez nem lenne elég, egy a témában íródott, a Brookings Intézet által kiadott könyv címe nagyjából így hangzik: Az új lokalizmus, avagy hogyan gyarapodhatnak a városok a populizmus korában. Igen, nem tévedés, a globalisták egyes lokalitások „populizmusból” (értsd: a nemzetállamokból) történő kimentésében-kiemelésében, azok hálózatokba szövésében gondolkodnak. Adódik a kérdés, hogy kik végeznék el ezt a munkát? Nos, ezen a ponton válik könnyebben érthetővé, hogy egyes NGO-k képviselői milyen alapon fognak beköltözni a főpolgármesteri hivatalba, és hogyan válhatnak informális társjogalkotókká az új főpolgármester és ellenzéki kerületi polgármesterek mellett.

Szintén ennek szellemében találkozott Budapest, Pozsony, Prága és Varsó balliberális főpolgármestere. Egy olyan megállapodást írtak alá, amely szerint a jövőben közösen fognak fellépni uniós ügyekben. A kísérlet elképesztő zavarosságát jól illusztrálja, hogy Varsó főpolgármestere korábban arról beszélt a Reutersnek: Isztambult, a nem EU-tag Törökország nem fővárosát is valamilyen módon bevonnák.

Az összefogás mögött kettős logika húzódik meg: egyrészt deklaráltan az említett fővárosok politikusainak nemzetállami kormányokkal szembeni fellépését szolgálja. Másrészt, és ez sokkal veszélyesebb hosszabb távon, mindez éles kihívást támaszt a nemzetállamok léte, illetve az Európai Unió kormányközi működésmódja ellen is. A globalizmus haladó elméleteinek megfelelően a nagy „városállamok” kiszakadnak gazdaságilag, intellektuálisan és – lehetőség szerint – pénzügyileg a nemzetállamokból, és egymással alkotnak hálózatot. A jövőben eszerint Budapest egyre kevésbé a nemzet fővárosa és egyre inkább a globális városállamok liberális láncolatának egyik becses darabja lenne.

A földrajz és az emberi természet vastörvényeit ezzel együtt a jövőben is nehéz lesz ideológiákkal felülírni. Egy budatétényi polgár szinte mindig közelebb fogja magát érezni egy érdihez, mint egy pozsonyihoz, miként egy újpesti is gyakrabban fog Fótra járni a barátaihoz, mint Varsóba. Persze nagy lehet a kísértés a nemzetállami szuverenitás pártpolitikai alapú felülírására, amikor az EU fővárosai – két kivétellel – baloldali-liberális vezetésűek. Ha az uniós források – már csak a brit kilépés miatt is – középtávon csökkennek, akkor várhatóan nőni fog értük a verseny, és a kevésbé fejlett vidéki régiók az egész térségünkben jobb esélyekkel indulnak a felzárkóztatási forrásokért. Miért is ne lehetne tehát a similis simili gaudet elve szerint (fő)városállam-uniót alakítani és sikerre vinni, az egyébként is a nemzetállamok meghaladására törekvő brüsszeli elit lelkes támogatásával?

Azért, mert a demokrácia és a nemzetállam egymást egyesítő ereje ezt meg fogja akadályozni. Ha az elmúlt évtized magyar választásai nem voltak elég erős bizonyítékok a globalista városok uniójának működésképtelenségére, akkor itt van egy külföldi eset a múlt hétről: a brit Munkáspárt példája. Az ő vidéki megsemmisülésük ékes bizonyíték arra, hogy a liberális londoni elit elvárásainak való totális megfelelés milyen politikai tévútra visz.

Aki ugyanis így jár el, az valójában a saját politikai szövetségeseitől is elzárja magát. Miközben egyes megyeszékhelyek és megyei jogú ellenzéki polgármesterei egymás vállát lapogatják a fotókon, Karácsony Gergely egy multiurbánus vállalkozásba kezdett nélkülük. Keserves csalódás lehet ez Lengyel Lászlónak, aki a választás után a Szabad Városok Szövetségének megalakítását szorgalmazta. Még ez a fantazmagória is elég sértő lett volna Magyarország többi, nem ellenzéki irányítású településére nézve, de legalább egy nemzeti kereteken belüli elképzelés volt.

Mindezek alapján nem sok jót várhat a vidéki Magyarország a fővárosi globalistáktól. A nemzetállami választásokon azonban minden állampolgár szavazhat, így véleményt mondhat a globalista arisztokrácia fényes izolációs törekvéseiről is.

A szerző jogász, politológus, az Alapjogokért Központ projektvezetője