Franciaországnak befellegzett

Az iszlamista terrorizmus mellett a veszélyesnek nyilvántartott dzsihadisták és az azokkal szimpatizálók száma ijesztő méreteket öltött, több mint tizenötezer regisztrált személyről van szó.

Prizs, 2015. november 14. Francia rendrk az Eiffel-toronynl 2015. november 14-n, a Prizsban vgrehajtott terrorcselekmnyek utni napon. A francia fvrosban november 13-n ks este fegyveresek s pokolgpes mernylk sszehangoltan tbb mernyletet kvettek el. A tmadsoknak eddig tbb mint 120 hallos ldozata van, s legkevesebb 180-an megsebesltek. Nyolc tmad meghalt, heten a testkre szerelt pokolgppel robbantottk fel magukat, egy tmadt a rendrk lttek agyon (MTI/EPA/Marius Becker) Fotó: MTI

A nyugati jobb- és baloldal kéz a kézben hirdeti a határok felszámolását, és egyre inkább a „nagy globális falu” feltételezett érdemeiről áradozik. Ezzel egyidejűleg a média egyhangú támogatásával mindenféle identitást az egekig magasztalnak, csak a nemzetit démonizálják, az egyetlent, amely összekötő erő lehetett volna ebben a hovatartozás-kavalkádban.

Ezzel a háttérrel talán jobban érthető, hogy a francia elit miért fogadta 1989 őszen oly értetlenül a kelet-európai forradalmak nemzeti dimenzióját. Az a büszke elvakultság, amivel az akkori nyugati társadalom fogadta a keleti változásokat, magában elegendő magyarázattal szolgál a mai, Európán belüli nézeteltérésekre.

A történelem iróniája, hogy az a nemzetkoncepció, amelyet ma Varsó és Budapest foggal-körömmel védeni próbál, szinte ugyanaz a szemlélet, amelyet Franciaország vallott magáénak egészen a nyolcvanas évekig. A politika fordulásáról a francia média szándékosan nem beszél. Sőt azt az illúziót próbálják kelteni, hogy a nemzeti identitás kérdését ille­tően 1945 óta semmit nem változott az irányvonal, és szinte szovjet típusú egyhangúsággal ócsárolják azokat a kelet-európai vezetőket, akiknek fenntartásaik vannak a bevándorlást illetően.

Charles de Gaulle tábornok egyik miniszteréhez intézett szavai, amelyek hűen illusztrálják az akkori politikai közvéleményt, ma hatalmas vihart kavarnának a sajtóban: „Teljesen rendben van, hogy vannak sárga franciák, feketék vagy barnák. Ez mutatja, hogy Franciaország nyitott minden faj felé, és hogy világegyetemes elhivatottsága van. De azzal a feltétellel, hogy ők maradjanak csekély kisebbségben. Máskülönben Franciaország nem lenne többé Franciaország. Mi mindenekelőtt fehér bőrű, európai nép vagyunk, gyökereink a görög és latin kultúra alapjaiból erednek, és keresztény a vallásunk.”

Persze nem csak a franciákról van itt szó, az idézetet olvasva szembeötlő, mennyire messze áll az akkori nyugati szemlélet a maitól, és az is, milyen mély árok választja el ma Kelet- és Nyugat-Európát. Egyértelmű, hogy a mai európai konfliktus okát nem a „keleti populizmus” előretörésében kell keresni, hanem a nyugati politika gyökeres megváltozásában.

A mai nyugati elitek képtelenek megérteni, hogy a kelet-európai népek elutasítják a multikulturalizmus utópiáját, ahogy azt sem látják, mennyire esélytelen, hogy az iszlamista merényletek végtelen sora arra ösztönözze a magyarokat, szlovákokat, cseheket vagy lengyeleket, hogy higgyenek a multikulturális civilizáció magasabbrendűségében, amelynek legfőbb erénye épphogy a békés együttélés lenne.

Nem véletlen, hogy a tömegmészárlások színhelyei éppen azok az országok, amelyek nyíltan a multikulturális modellt választották: Svédország, Hollandia, Belgium, Nagy-Britannia, Németország, Spanyolország, Franciaország.

Tegyük még hozzá, hogy a nyugati vezetők egy kaptafára történő technokrataképzése sem segíti őket abban, hogy megértsék, a kelet-­európai népek szkepticizmusa a multikulturális társadalom ködképeivel szemben saját történelmi tapasztalataikból ered. Gondoljunk csak a multikulturális, multietnikumú birodalmak összeomlására 1918-ban, vagy Csehszlovákia és Jugoszlávia szintén multietnikumú föderációinak szétesésére a XX. század végén; nem beszélve arról a véres polgárháborúról, amibe ez utóbbi süllyedt. Kelet-­Európában már régóta tudják, hogy a kisebbségek halálos veszélyt jelenthetnek az államoknak; Nyugaton, úgy látszik, még mindig nem.

A mai multikulturális társadalmak leg­riasztóbb példája Franciaország. Az iszlamista terrorizmus mellett a veszélyesnek nyilvántartott dzsihadisták és az azokkal szimpatizálók száma eddig még nem látott, ijesztő méreteket öltött, több mint tizenötezer regisztrált személyről van szó. A muzulmán francia fia­talok egyre inkább az iszlám radikális szárnya felé sodródnak. A merényletek után jól láthattuk, mennyire kevés együttérzést nyilvánítottak az iszlám nevében lemészárolt honfitársaik iránt.

Ebben a rendkívül lobbanékony légkörben egyes hivatalos személyiségek nyilatkozatai kifejezett aggodalomra adnak okot. Közéjük tartozik Gérard Collomb, a Macron-kormány első belügyminisztere, aki már tavaly októberi lemondóbeszédében alig leplezetten kimondta: tart a közösségek összecsapásától.

Még nyugtalanítóbb volt François Hollande szájából hallani egyik legutóbbi interjúja során, hogy az ország „szétszakadni készül”. Ha valaki még mindig nem értené: az állam magas rangú képviselői nyilvánosan elismerik, hogy „közösségeik” bizony fenyegetik a polgári békét és a területi integritást.

Ezek szerint igazat kell adnunk azoknak, akik úgy látják, hogy a multikulturális Franciaország egy őrült gépezetté vált, amelyet már senki nem tud megállítani.

A szerző francia politikai esszéíró, zeneművész