A történelem főutcáján

MAGYAR ÖNRENDELKEZÉS – Orbán Viktor feltette a világpolitika térképére Magyarországot.

Orbán Viktor tárgyalás Budapest világpolitika 2025. 10. 23. 5:40

Napjainkban, midőn küszöbön áll az európai keresztény civilizáció két meghatározó nagyhatalmának budapesti csúcstalálkozója, s lehetséges időpontját és kimenetelét latolgatja a világ, joggal érezhetjük úgy, hogy ismét a történelem főutcáján járunk.

A metafora a magyar miniszterelnöktől származik, e címen jegyezte az első kormányának eredményeit bemutató reprezentatív kötetet, de visszatérő motívum ez a hivatalos retorikában. Ez is jelzi, hogy a nemzeti-konzervatív erők vezetője nem adminisztrációnak, ügyvezetésnek tekinti az ország kormányzását, hanem a nemzeti közösség hosszú távú jövőjét meghatározó, a küldetést beteljesítő feladatnak. A jobboldal szellemi holdudvarában azóta is népszerű e szókapcsolat, az sem véletlen, hogy a tábor talán legnagyobb hatású és legfelkészültebb ideológusa, a politikai kirakat mögötti folyamatokat kivételes éleslátással elemző, napjaink eseményeit sajnos már odafentről figyelő Tellér Gyula is e címen gyűjtötte csokorba elemzéseit.

69 esztendővel ezelőtt, a magyar szabadságvágynak a kommunista rémuralmat néhány napra felperzselő fellángolásakor is a történelem főutcáján jártunk, világtörténelmi faktum, hogy az európai kommunizmus 1989-ben nagy robajjal összeomló falából mi ütöttük ki az első téglát.

Szép lett volna a győzelem katarzisát egy közös magyar hazában együtt megélni, de ez nem adatott meg nekünk.

Ezzel együtt 1956 az egész nemzet forradalma volt, együtt rezdült minden magyar lélek, nemcsak az anyaországban, de amint azt hiteles források tanúsítják, a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben s a Délvidéken is. Nem véletlen, hogy a megtorlás sem szorítkozott Belsőmagyarországra, hanem az említett országrészeket elorozó államok mindegyike fellépett a forradalommal való szolidaritásukat kifejező magyarok ellen.

1989-ben is a történelem főutcáján haladva, élen jártunk a kommunista rendszer lebontásában. A Kádár-rezsim eszmei-ideológiai legitimációját az 1956-os forradalom diszkreditálása, ellenforradalomnak bélyegzése jelentette. Akkor inogtak meg végzetesen a rendszer eszmei pillérei, midőn Pozsgay Imre reális kockázatot vállalva 1989. január 28-án az MSZMP KB Történelmi Albizottságának nevében kijelentette, hogy a bizottság „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.”

Hadd szögezzük le azt is, hogy a rendszer szimbolikus bukásának nem a köztársaság 36 évvel ezelőtti kikiáltása, hanem Nagy Imrének és mártírtársainak újratemetése tekinthető, amit a rendszer névadó, központi figurája, a hatalomból akkorra már eltávolított Kádár János néhány héttel élt csak túl. Mint ahogy az is nehezen tagadható, hogy a magyar békés átmenet katartikus pillanatát nem a szabad választás, nem is az első demokratikus kormány megalakulása, de még csak nem is a szovjet csapatok kivonulása jelentette,

hanem Orbán Viktor 1989. június 16-i emlékezetes beszéde, amit a szervezők kérése dacára többször is spontán taps szakított meg.

Ezért is abszurd és vérlázító, hogy olyanok oktatnak ki minket a demokrácia és a jogállam témájában, akiknek felmenői és ők maguk is tálcán kapták azt a politikai szabadságot, amiért nekünk meg kellett harcolni. S aminek a felszámolásán dolgoznak megannyi eszközzel, a maguk alkotta szabályok rendszeres áthágásával, az ebből eredő jogbizonytalanság állapotának állandósításával, a másként gondolkodóknak a politikai versenyből való kizárásával, a bíróságok politikai fegyverként való alkalmazásával, az uniós gondolatrendőrséggel és az iszlám terror importálásával.

S ha már 1989 szóba került, hadd említsek három rokon mozzanatot a második vonalbeli román kommunistáknak a spontán temesvári népfelkelést kihasználó, de tagadhatatlanul széles néptömegek támogatását élvező puccsa, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc között! Érdemes ezeket számba venni, még akkor is, ha a két eseménysor között több a különbség, mint a hasonlóság.

Az első nyilván az, hogy mindkettő egy brutális, embernyomorító, velejéig hazug kommunista diktatúra ellen irányult, egy olyan pillanatban, amikorra az elnyomás, a hatalommal való visszaélés, a társadalom keresztény értékrendjével ellenkező oktrojált ideológia megteremtette azt a gyúanyagot, amihez már csak egy szikra kellett.

A második a középen megcsonkított háromszínű zászló, mely fekete-fehér filmeken azonosnak hat.

A harmadik pedig az a pillanat, amikor egyik esetben Nagy Imre, a másik esetben egy sokkal pozitívabb figura, a börtönből frissen szabadult Mircea Dinescu ellenzéki költő elvtársaknak (tovarasi) szólítja a tömeget, mire az egyemberként spontán skandálja, hogy „nem vagyunk mi elvtársak”. Pedig Dinescut akár el is fogadhatta volna az akkor már diadalittas embertömeg elvtársnak, de annyira gyűlölte mindenki az egész kommunista retorikát, annak minden elemével együtt, hogy nem sokat foglalkoztak a szláv nyelvből átvett, eredetileg útitársat jelentő szó etimológiájával.

1956-ban a frontvonalak egyértelműek voltak. A szovjet tankok által hatalomra segített komprádor kommunista vezetés, a magyar szabadságot sárba tipró idegen csapatok az egyik oldalon, a magyar nemzet a másik oldalon. A barikádnak nem volt két magyar oldala, amelynek egy keretbe illesztése jelenthette volna a nemzeti egységét.

Bár a határvonalak a globális mélyállam tudatos, tervszerű és félrevezető propagandájának köszönhetően sokak fejében összekuszálódtak, de ma sincs két magyar oldal. Egyik oldalon a szuverenista, magyar érdeket képviselő antiglobalista nemzeti erők állnak, a másik oldalon pedig a brüsszelita, a magyar érdekeket és értékeket csak hivatkozási alapnak használó, azokat egy tál lencséért bármikor megtagadók, a Birodalom lokális segédcsapatai.

S ez akkor is így van, ha az utóbbiak szavazói között nem kevesen akadnak, akiknek nem közömbös a magyar jövő, akik ugyanúgy magyar megmaradásban és gyarapodásban gondolkodnak, mint a nemzeti konzervatívok, csak képtelenek átlátni a szitán, s logikai úton eljutni addig az evidenciáig, hogy aki hazudik, színlel, lehallgat, összevissza beszél, akinek szólamai és frakcióinak szavazatai más irányba mutatnak, az soha nem fog magyar érdeket képviselni. Brutális, emberpróbáló ellenszélben különösen nem.

A Békemenet gondolata eleve úgy született, hogy meg kellett mutatni minél látványosabban a külvilágnak és a hazai választóközönségnek, hogy a magyarság többsége a kormány mögött áll.

E cél soha nem volt annyira aktuális, mint ma, amikor nemcsak itthoni elemzők, hanem nyugati patrióta prominensek is tisztán látják, hogy az ellenzéki kihívót a globális mélyállam építette fel, az tartja kezében s az mozgatja.

Naiv jótét lelkek meghúzódva a középen állás hűvösében azt mantrázzák, hogy mekkora hiba, hogy mindkét oldal katasztrófának állítja be a másik győzelmét. Holott pontosan tudhatjuk, hogy az egyik oldal győzelme nem tragédiát jelent, hanem józan, önérdekű külpolitikát s további tudatos, a történelem biztosította mozgásteret kihasználó nemzeti építkezést, a másiké viszont káoszt s az ország kiszolgáltatását az idegen érdeknek.

A tét nagyobb, mint valaha.

Csak a teljesen elvakultak tagadják ma már, hogy Orbán Viktor feltette a világpolitika térképére Magyarországot. Ezzel szemben ellenfele a gazdaságpolitika, külpolitika, demográfia és identitáspolitika tekintetében egyaránt az önfelszámolás útján haladó, bűnözőknek menlevelet adó brüsszeli elithez láncolná hazánkat.

Vannak pillanatok, amikor jó lelkiismerettel nem lehet középen állni.

Ilyen volt 1956, ilyen 1989 és ilyen időket élünk ma is.