Amikor a börtönévekről kérdeztem, így válaszolt: „Erről írtam Fény a rácsokon című könyvemben. Azt vallom, minden élet egy küldetés. Az Istennek velem az is a szándéka volt, hogy a börtönben is lelkipásztor legyek. Ott igazán nagy szükség volt erre. Persze istentiszteletet nem volt szabad tartani. Szamosújváron nyolcvannégyen voltunk egy szobában, emeletes ágyakon. Egy vécével. A börtönigazgató nem kertelt, azt mondta, »ti azért jöttetek ide, hogy meghaljatok«. Könyv, írószer nem lehetett nálunk. És az Isten minden nap eszembe juttatott egy igét, így aztán tudtam igehirdetést tartani, bár elvileg beszélgetnünk se volt szabad.”

A sok megpróbáltatás után, már a békésebb időkben odaát a Partiumban, meg Magyarországon is számos ember ismerkedhetett meg Csiha Kálmán igehirdetéseivel, s hatalmas – furcsa így írni – rajongótábora lett. Itt, nálunk is, meg odaát is. A szülők érmihályfalvai tanyáját megörökölve dolgozott, gazdálkodott, és számos helyre eljárt istentiszteletet tartani haláláig. A halála is szép volt. Kiválóan ülte meg a lovat, egy napon lóháton indult „terepszemlére” a birtokán. Nézte a tájat, a szeretett Alföldet, a ló sem mozdult. Egy pillanat sem telt el szinte, leszédült a lóról, az infarktus végzett vele. Másodperc sem kellett hozzá. Erre mondják, szép halála volt. Én azt mondom, szép élete és szép halála volt. Utolsó interjúnk utolsó, általa mondott szavait idézem: „Egy ideig úgy tűnik, hogy az ilyen-olyan ideológiák győzedelmeskednek. De aztán szépen eltűnnek, ám az evangélium megmarad. Mennyi változó eszmeáramlat volt az elmúlt kétezer év alatt! És köddé lettek. De az evangélium tovább él. Én a győzedelmes Krisztusban hiszek. Abban, hogy Krisztus legyőzhetetlen. Pedig számtalanszor le akarták már győzni, s ki akarták radírozni a történelemből. Hol vannak már azok, akik mindezt cselekedték? Mind eltűntek. És Krisztus megmaradt.”

A szerző újságíró