A magyar falvak utcaképei igencsak változatos összhatást keltenek. Már amennyiben egyáltalán összeáll valamilyen kép. Radikális eklektika, esetleg. Talán ez a legmegfelelőbb meghatározás. Van, ahol még istenes a látvány, és van, ahol menthetetlen. De ez érthető. Különbözőek vagyunk, eltérők az igényeink, és akkor ott van még az igénytelenség számtalan megnyilvánulási formája. Különböző korok lenyomatai és divathullámai feszülnek egymásnak, néha felerősítve, néha meg kioltva valamelyik dominanciáját. Egy városban mindez nem annyira szembetűnő, de egy kis településen egyenesen mellbevágó. Persze, az is világos, ha valaki új házat épít 2020-ban, jobban teszi, ha nem úgy építkezik, mint ha beszorult volna az időgépbe a visszafelé vezető úton. A megőrzés, felújítás megint egy más feladat. Méghozzá komoly.
Az, hogy a napokban azon gondolkodtam egy ideig, hogy létezik-e egyáltalán kortárs népi építészet, nem csupán annak köszönhető, hogy június első napján is kénytelen voltam begyújtani egy százéves kályhába, hanem elsősorban azért történt, mert a kezembe akadt három írás (és rajzolás) is.
Az egyiket a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének oldalán leltem és arról informál, hogy A snassztól a spontánig címmel készül egy tanulmány, szerzője Wesselényi-Garay Andor építész, akinek kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. És jelenleg éppen az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza és amellett érvel, hogy az a mai napig létezik, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.
Bevallom, rég nem vártam már ennyire egy elemzést, amelyben egy hozzáértő elmagyarázza nekem, érdeklődő és nyitott ultralaikusnak, hogy mi az, amit látok és hogy értsem azt. Olyan végtelenül egyszerűnek tűnő, ám mégis összetett dolgok érdekelnének, hogy 2020-ban ugyan mitől népi a népi és mihez képest az. A városihoz, az urbánushoz (jaj) képest vajon? Attól, hogy aki építi és lakja (ez manapság a legritkább esetben ugyanaz a személy) falun él? Vannak-e határozott stílusjegyei és ha igen, melyek azok, ha meg nem, hát miért? És hogy miként állunk például a nemzetközi népiséggel? Összehasonlításban mintegy. Meg hogy mi van a rejtőzködéssel (azzal teszem azt, hogy az utcafronton szerencsés esetben dübörög a hagyományőrzés, vakolatdíszestül, mindenestül, de a kertekbe lépve szinte mindenhol üvegfalak nyílnak teraszokra, ahonnan csodálatos a kilátás a tájra és az úszómedencére, hiszen az építtető a saját, városi kultúráját honosítja meg, irgalmat nem ismerve), valamint az ekeccsel, a mukuttyal és a biggyesztéssel, a találékonyság ezernyi megnyilvánulásával? Vagy ha városi ember városi építésszel üveg-beton kolosszust építtet egy faluba, akkor az mi? Már azon kívül, hogy a kritika szerint szépen felelgetnek egymásnak a környezettel, mert az olyan szakzsargon, mint a sértett a rendőrségi nyelvben, akit halálra szurkáltak, majd a biztonság kedvéért fejbe rúgtak még hatszor.
