És ha már Erdély, akkor hová tegyem azt, hogy Széken a fiatalok kíméletlenül eldózerolták őseik házait (nem az árvalányhajas attitűdből kérdezem ezt, amely arra épül, hogy Erdély egyfajta skanzen maradjon, derékig sárban), hogy „mediterrán stílusú” épületeket emeljenek letűnt idők romjain, és ha nincs bolond pesti és kóbor holland, akkor mára alig marad „kék ház” hírmondónak?
Nagyjából ezek tolultak fel elsőre, amikor a szöveget tovább olvasva odaértem, hogy Wesselényi-Garay Andor tanulmányában (amely mondom, még nincs kész) arra kíván rávilágítani, hogy miközben tény, hogy az építészet specializálódásával és a szakemberek megjelenésével a XX. század végére eltávolodott egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben néhány fontos projekt, mint Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, vagy Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockákról azt sejteti, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amit népi építészetnek nevezhetünk. Ez azonban nyomokban sem tartalmaz olyan elemeket, amelyekről a dolgot hagyományosan felismerjük. Mert a kortárs magyar népi építészet egyik végpontján a népi historicizmus található, amely a parasztházak kor- és alakhű újjáépítését tűzte zászlajára, a másikon meg a neociki és a buhera.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!