A népi mint olyan

A magyar falvak utcaképei igencsak eklektikusak. Van, ahol még istenes a látvány, és van, ahol menthetetlen.

Zalaegerszeg, 2010. augusztus 19. Egy nádfedeles ház a Göcseji Falumúzeumban, Zalaegerszegen. A Zala folyó festõi holtágára épült egykori vízimalom mellé települt Göcseji Falumúzeum a göcseji népi építészet és lakókultúra emlékeit mutatja be. MTI Fotó: Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

A magyar falvak utcaképei igencsak változatos összhatást keltenek. Már amennyiben egyáltalán összeáll valamilyen kép. Radikális eklektika, esetleg. Talán ez a legmegfelelőbb meghatározás. Van, ahol még istenes a látvány, és van, ahol menthetetlen. De ez érthető. Különbözőek vagyunk, eltérők az igényeink, és akkor ott van még az igénytelenség számtalan megnyilvánulási formája. Különböző korok lenyomatai és divathullámai feszülnek egymásnak, néha felerősítve, néha meg kioltva valamelyik dominanciáját. Egy városban mindez nem annyira szembetűnő, de egy kis településen egyenesen mellbevágó. Persze, az is világos, ha valaki új házat épít 2020-ban, jobban teszi, ha nem úgy építkezik, mint ha beszorult volna az időgépbe a visszafelé vezető úton. A megőrzés, felújítás megint egy más feladat. Méghozzá komoly.

Az, hogy a napokban azon gondolkodtam egy ideig, hogy létezik-e egyáltalán kortárs népi építészet, nem csupán annak köszönhető, hogy június első napján is kénytelen voltam begyújtani egy százéves kályhába, hanem elsősorban azért történt, mert a kezembe akadt három írás (és rajzolás) is.

Az egyiket a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének oldalán leltem és arról informál, hogy A snassztól a spontánig címmel készül egy tanulmány, szerzője Wesselényi-Garay Andor építész, akinek kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. És jelenleg éppen az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza és amellett érvel, hogy az a mai napig létezik, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.

Bevallom, rég nem vártam már ennyire egy elemzést, amelyben egy hozzáértő elmagyarázza nekem, érdeklődő és nyitott ultralaikusnak, hogy mi az, amit látok és hogy értsem azt. Olyan végtelenül egyszerűnek tűnő, ám mégis összetett dolgok érdekelnének, hogy 2020-ban ugyan mitől népi a népi és mihez képest az. A városihoz, az urbánushoz (jaj) képest vajon? Attól, hogy aki építi és lakja (ez manapság a legritkább esetben ugyanaz a személy) falun él? Vannak-e határozott stílusjegyei és ha igen, melyek azok, ha meg nem, hát miért? És hogy miként állunk például a nemzetközi népiséggel? Összehasonlításban mintegy. Meg hogy mi van a rejtőzködéssel (azzal teszem azt, hogy az utcafronton szerencsés esetben dübörög a hagyományőrzés, vakolatdíszestül, mindenestül, de a kertekbe lépve szinte mindenhol üvegfalak nyílnak teraszokra, ahonnan csodálatos a kilátás a tájra és az úszómedencére, hiszen az építtető a saját, városi kultúráját honosítja meg, irgalmat nem ismerve), valamint az ekeccsel, a mukuttyal és a biggyesztéssel, a találékonyság ezernyi megnyilvánulásával? Vagy ha városi ember városi építésszel üveg-beton kolosszust építtet egy faluba, akkor az mi? Már azon kívül, hogy a kritika szerint szépen felelgetnek egymásnak a környezettel, mert az olyan szakzsargon, mint a sértett a rendőrségi nyelvben, akit halálra szurkáltak, majd a biztonság kedvéért fejbe rúgtak még hatszor.

És ha már Erdély, akkor hová tegyem azt, hogy Széken a fiatalok kíméletlenül eldózerolták őseik házait (nem az árvalányhajas attitűdből kérdezem ezt, amely arra épül, hogy Erdély egyfajta skanzen maradjon, derékig sárban), hogy „mediterrán stílusú” épületeket emeljenek letűnt idők romjain, és ha nincs bolond pesti és kóbor holland, akkor mára alig marad „kék ház” hírmondónak?

Nagyjából ezek tolultak fel elsőre, amikor a szöveget tovább olvasva odaértem, hogy Wesselényi-Garay Andor tanulmányában (amely mondom, még nincs kész) arra kíván rávilágítani, hogy miközben tény, hogy az építészet specializálódásával és a szakemberek megjelenésével a XX. század végére eltávolodott egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben néhány fontos projekt, mint Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, vagy Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockákról azt sejteti, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amit népi építészetnek nevezhetünk. Ez azonban nyomokban sem tartalmaz olyan elemeket, amelyekről a dolgot hagyományosan felismerjük. Mert a kortárs magyar népi építészet egyik végpontján a népi historicizmus található, amely a parasztházak kor- és alakhű újjáépítését tűzte zászlajára, a másikon meg a neociki és a buhera.

Nos, hogy mi van közöttük a szakember szemüvegén keresztül, arra vagyok/leszek nagyon kíváncsi, a jó gazda érdeklődésével és egyben gondoskodásával.