Recsk 70: emlékezni és emlékeztetni!

A rettegett ÁVH azzal büszkélkedett, hogy a rabok életével nem kell elszámolniuk.

Recsk, 2020. február 18. Szögesdrót kerítés a Recski Nemzeti Emlékparkban 2020. február 18-án. A Heves megyei Recsken 1950 és 1953 között mûködött a szovjet Gulág mintájára létrehozott kényszermunkatáborban mintegy 2000 embert õriztek. Mivel a tábor titkos volt, a társadalom nagy része nem tudott arról, hogy embereket visznek oda. A tábor helyén 1996-ban hozták létre az áldozatoknak emléket állító Recski Nemzeti Emlékparkot. MTI/Komka Péter Fotó: Komka Péter

1944 decemberében, az ideiglenes nemzeti kormány megalakulásakor és 1945 áprilisában, a második világháború magyarországi harcainak befejeződésekor még kevesen gondolhattak arra, hogy alig öt év múlva, 1950. július 19-én megnyitják a recski titkos kényszermunkatábort, amely a kommunista diktatúra embertelenségének, a magyar gulágnak a jelképévé válik egykoron. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kezelésében működő tábor mindennapjainak része volt a megaláztatás, az erőszak, az ép ésszel alig felfogható lelki és fizikai gyötrelem. A hatalom az internáltakkal építtette fel saját szenvedésük és fogságuk helyszínét, kifacsarta munkaerejüket, emberi mivoltuk megsemmisítésére törekedett.

Hetven éve ezen a napon fegyveres őrök kísérték fel az első harmincöt internáltat a Recsk község felett magasodó Csákánykő-hegy lábánál elterülő birkalegelőre. Az első, ide hozott internáltakat a kommunista irányvonalat el nem fogadó szociáldemokraták közül választották ki. A tábor kialakításának első feladatait is velük végeztették el. Recski fogva tartásuk rögtön hazugsággal kezdődött. A táborparancsnok hitegette őket: „Emberek, szó szerint értsék, amit mondok önöknek. Most egy drótkerítést kell végighúzni a tábor körül, amit nem maguknak készítenek, hanem azoknak, akik majd ezután jönnek, és maguk annak idején, amikor ez mind kész lesz, akkor maguk elmennek innen.”

Hamarosan kiderült, hogy mindez csupán átverés volt, ahogyan az is, hogy az újonnan érkezők csoportját fasisztának állították be, hogy ezzel is bizalmatlanságot, gyűlöletet szítsanak az internáltak között. Így emlékezett erre az egyik szociáldemokrata, Krizsák János: „Amikor a második turnust hozták, azt a százvalamennyi embert, úgy augusztusban, hát alapvetően megváltozott a helyzet. [...] A kerítés már készen volt, ugyanolyan fasiszták lettünk, mint azok, akik jöttek.”

A tábor pedig tovább épült. Külsőségeiben is szovjet mintát követő barakktábort alakítottak ki, több kilométernyi szögesdrót kerítéssel, géppuskafészkekkel, őrtornyokkal körülvéve. Megkezdte működését a kőbánya is, ahol védőfelszerelések és kőfejtésre alkalmas, korszerű eszközök nélkül dolgoztatták végkimerülésig az internáltakat. A csonttá és bőrré fogyott rabokat rongyos, viseltes zubbonyaik hátán, a gerincvonalban húzott piros míniumcsíkkal jelölték meg. Az emberek megszólítása is gyorsan kikopott a szóhasználatból, megalázó módon csak ürgéknek nevezték őket. Mindez már az igazságtalanságnak csak egy hétköznapi megnyilvánulása volt, hiszen sorsuk azért alakult így, mert politikai okokból kívánták mindannyijukat eltüntetni a társadalom életéből.

Internáltak, azaz rendőrhatósági őrizet alá helyezettek voltak, akiknek nem volt jogerős bírósági ítéletük sem, csak egy papír, amit véghatározatnak hívtak. A büntetésüknek nem volt meghatározott ideje, helye, az ÁVH és az azt irányító legfelsőbb pártvezetés rendelkezett a sorsukról. Megszüntették a kapcsolattartás lehetőségét: az internáltak családtagjai azt sem tudhatták, szeretteik vajon életben vannak-e még. Az otthon fenntartása, a gyermekek eltartása és nevelése így gyakran a nőkre, a rokonokra hárult. A Recskre került férfiak sem lehettek tisztában azzal, hogy családtagjaikkal mi történhetett, vajon hogyan boldogulnak nélkülük, szabadok-e még vagy őket is elhurcolták valahová. A félelem nem volt alaptalan: a Recskre internált hatvani vasutasok és lakosok családtagjait a Hortobágyra, zárt táborokba vitték.

A reményt törték össze. Minden bizonytalan volt, a túlélés esélye is. Az államvédelmisek többször világossá tették, hogy a táborlakók életével nem kell elszámolniuk. Így történhetett meg az, hogy máig is csak becslé­seink vannak arról, hányan vesztették életüket a recski kényszermunkatábor rabjai közül.

Recsk nemcsak az ott kényszermunkán dolgozó internáltak életét határozta meg a későbbiekben, hanem a családtagjaikét is. Megbélyegzettek maradtak a tanulásban, az elhelyezkedésben, az életben egyaránt.

1953 márciusában meghalt Sztálin, a bizonytalanság azonban a következő hónapokban is megmaradt, különösen azzal kapcsolatban, hogy mikor és miként szabadulnak, vagy egyáltalán szabadulhatnak-e ebből a rettenetből. 1953 augusztusában kezdődtek meg a szabadítások és a felülvizsgálatok a recski táborban. Végül sokakat engedtek szabadon, de többüket bíróság elé állították és további évekre ítélték.

Fizikailag bár az újabb börtönéveket letöltők is szabadultak 1956-ra, de pszichikailag Recsktől és Recskről nem tudtak menekülni. Az átélteket nem lehetett egy kézlegyintéssel feldolgozni és elfelejteni. Tudta ezt a hatalom is, habár teljesen más szempontból kezelte az emlékezés és a felejtés/elfelejtetés problémáját. Minden szabadulónak alá kellett írnia egy titoktartási nyilatkozatot, amely azt tartalmazta, hogy a táborban megtudott információk és tapasztalatok állami titoknak minősülnek, ezekről nem beszélhetnek, mert ellenkező esetben tíz évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatják annak megszegőit. A kibeszéletlen, megbeszéletlen dolgok így soha nem gyógyultak be, a némaság teher maradt minden családnak és az egyénnek egyaránt.

A Recskre internáltak az ország minden társadalmi rétegét képviselték, Faludy György szavaival: „Ott egyszerre megteremtődött a szociális egyenlőség, a szorosra zárt teljes szolidaritás Magyarországa. Igen! Az ország bejött hozzánk a táborba. Volt ott munkás, gróf, szántóvető paraszt, tisztviselő, tudós tanár és látod, még költő is akadt. Élni akaró, szilárd közösség volt ez […].”

Valószínű, ha egy eltévedt léghajóst, aki mit sem tud a kommunizmusról és Magyarországról, Recskre sodort volna a szél, nem értette volna azt az őrületet, hogy itt miért éheztetik, zárják szögesdrót mögé, rabszolga módon dolgoztatják és ütlegelik a fogvatartottakat. A helyzet abszurditására az internáltak egyike, Nyeste Zoltán így világított rá: „Az egyik legemberibb recski történet a »tíz ló«. Egy óriási parasztszekérbe befogtak tíz rabot. Ennek a tíz rabnak tizennégy diplomája volt. Köztük volt Rainprecht Antal, aki […] Shakespeare-t egyforma könnyedén tudta idézni magyarul és angolul, és szívderítő jelenet, amikor zuhog az eső, sárban, agyagban csúszkál lefelé a hegyoldalban egy szekér, tíz mocskos rab húzza, vagy tartja vissza, aszerint, hogy lefelé, vagy fölfelé mennek, és közben valaki mondja Shakespeare szövegét, hol angolul, hol magyarul.”

Ez az élni akaró és szilárd közösség határozta el, hogy Recsk emlékezetét életben kell tartani, meg kell őrizni az utókor számára. Ebből fakadt az a kitartás, amivel évtizedeken át húzták maguk után az emlékezés köveivel megrakott lelki szekeret: Magyarországon, 1956-on vagy a külföldi emigráció ­évein keresztül. Elsősorban nekik, az ott raboskodóknak köszönhető, hogy nem engedték feledésbe merülni vagy a bűnösök által letagadni a recski kényszermunkatábor történetét, mint ahogy a többi ÁVH kezelésében lévő tábor, Tiszalök, Kazincbarcika, Sajóbábony, Bernátkút története is majdnem a feledés homályába veszett. Erre emlékezni és emlékeztetni kell, hiszen a múlt tudása és ismerete nélkül nem létezik jövője egy nemzetnek.

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja