1944 decemberében, az ideiglenes nemzeti kormány megalakulásakor és 1945 áprilisában, a második világháború magyarországi harcainak befejeződésekor még kevesen gondolhattak arra, hogy alig öt év múlva, 1950. július 19-én megnyitják a recski titkos kényszermunkatábort, amely a kommunista diktatúra embertelenségének, a magyar gulágnak a jelképévé válik egykoron. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kezelésében működő tábor mindennapjainak része volt a megaláztatás, az erőszak, az ép ésszel alig felfogható lelki és fizikai gyötrelem. A hatalom az internáltakkal építtette fel saját szenvedésük és fogságuk helyszínét, kifacsarta munkaerejüket, emberi mivoltuk megsemmisítésére törekedett.
Hetven éve ezen a napon fegyveres őrök kísérték fel az első harmincöt internáltat a Recsk község felett magasodó Csákánykő-hegy lábánál elterülő birkalegelőre. Az első, ide hozott internáltakat a kommunista irányvonalat el nem fogadó szociáldemokraták közül választották ki. A tábor kialakításának első feladatait is velük végeztették el. Recski fogva tartásuk rögtön hazugsággal kezdődött. A táborparancsnok hitegette őket: „Emberek, szó szerint értsék, amit mondok önöknek. Most egy drótkerítést kell végighúzni a tábor körül, amit nem maguknak készítenek, hanem azoknak, akik majd ezután jönnek, és maguk annak idején, amikor ez mind kész lesz, akkor maguk elmennek innen.”
Hamarosan kiderült, hogy mindez csupán átverés volt, ahogyan az is, hogy az újonnan érkezők csoportját fasisztának állították be, hogy ezzel is bizalmatlanságot, gyűlöletet szítsanak az internáltak között. Így emlékezett erre az egyik szociáldemokrata, Krizsák János: „Amikor a második turnust hozták, azt a százvalamennyi embert, úgy augusztusban, hát alapvetően megváltozott a helyzet. [...] A kerítés már készen volt, ugyanolyan fasiszták lettünk, mint azok, akik jöttek.”
A tábor pedig tovább épült. Külsőségeiben is szovjet mintát követő barakktábort alakítottak ki, több kilométernyi szögesdrót kerítéssel, géppuskafészkekkel, őrtornyokkal körülvéve. Megkezdte működését a kőbánya is, ahol védőfelszerelések és kőfejtésre alkalmas, korszerű eszközök nélkül dolgoztatták végkimerülésig az internáltakat. A csonttá és bőrré fogyott rabokat rongyos, viseltes zubbonyaik hátán, a gerincvonalban húzott piros míniumcsíkkal jelölték meg. Az emberek megszólítása is gyorsan kikopott a szóhasználatból, megalázó módon csak ürgéknek nevezték őket. Mindez már az igazságtalanságnak csak egy hétköznapi megnyilvánulása volt, hiszen sorsuk azért alakult így, mert politikai okokból kívánták mindannyijukat eltüntetni a társadalom életéből.