Nos, ilyen az egyszerű olvasó is, akinek szintén megvan a maga mindennapi sóhajtanivalója, így aztán egy-egy „szódás cikk” után erős vágyat érez, hogy ő is leülhessen erre a kispadra, kisóhajtani magából a nap összes hordalékát, testi, lelki nyavalyáit. Különben is, az ember szeret merengeni, bölcselkedni, kibeszélni magából, ami régről nyomasztja. Leülni a többiek közé, s reménykedni, talán maradt ott még egy kevés hangulatfoszlány a régi falusi kiülős kispadok együgyű és boldog tereferéiből. Hisz miért is takargassa az ember a saját gondjait?
Öreg falvakban gyakran megakad a szemem kispadokon, lócákon üldögélő, diskuráló embereken. A bölcs vidéki ember már régen rájött, hogy ez a lélek menhelye. Egy fontos állomás, ahol esélyed nyílhat megérteni és utolérni magad. Sok megbeszélnivaló van a világban, s a szuszogó lélek örökös lemaradásban van, az egyensúlyát keresi.
Ugyanolyan ez, mint a kerti tűzrakó hely (urambocsá’, olykor a kocsma is). Hiszen tüzet gyújtani is annyi, mint megtisztulni, elszámolni a múlt egy-egy darabjával; vagy épp ellenkezőleg: reményt kutatni a lángnyelvekben. (Érdekes, az ember mindig keresgél valamit. Hol a dolgok elejét, hol a legvégét. Hol meg azt a pontot, ami a kettőt összeköti.) Alázattal kell nézni a lángnyelveket, ugyanúgy, ahogyan a gyertyák, mécsesek fényét. Lelassulva, elmerengve, mint amikor a sírhanttól sétálsz a parcellák mellett a temetőkapu felé.
Az igazi olvasó – ilyen az én Éva nénim – talán nem is a hírt keresi a hírlapban, csupán egy jámbor olvasmányt. Egy békés hangot, ami neki, hozzá szól. Kispadokat, lángnyelveket. Ahogy szaladnak az évek, egyre inkább a vigasztalást keressük a sorok között, és elmosolyodunk, ha ránk kukorékol egy kendermagos kakas, ha tücsökcirpelést hallunk. Vagy emberi szót.
Még nem romlottunk el végképp. Van remény.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!