Ideg- és politikai háború Brüsszelben

Először is: az Európai Tanács hétéves költségvetéséről szóló megállapodás tartalmilag a visegrádi négyek, és konkrétan Orbán Viktor miniszterelnök sikerét hozta. A magyar miniszterelnök teljesítménye előtt meg kell emelni a kalapot, heroikus és eredményes munkát végzett, ami eurómilliárdokat hozott az országnak.

Másodszor viszont: az unión belüli két alapvető irányzat, a föderalista, globalista liberálisok és a nemzeti szuverenisták közötti törésvonal nemhogy enyhült volna, hanem tovább éleződik az ősz folyamán. Ennek első jeleként az Európai Parlament, amelyet a liberális fősodor irányít, máris keresztbe tett a megállapodásnak, és a további fejlemények egyelőre kiszámíthatatlanok. Ezért és tágabb összefüggésben is azt állítom, hogy válságban van az Európai Unió, s még az sem elképzelhetetlen, hogy belátható időn belül ellehetetlenül a működése és darabjaira hullik.

Természetesen többféle opció képzelhető el az unió jövőjét illetően, az azonban már jó ideje látszik, hogy az unió azért gyenge és hatástalan a nemzetközi politikában, a geopolitikai csatározásokban, a nagyhatalmakkal szembeni viszonyban, illetve gazdasági teljesítményé­ben is, mert alapvetően nem koherens a céljaiban, nem képez szerves és integráns egységet, belső széttartó erők, törésvonalak osztják meg és teszik cselekvésképtelenné.

Mindezzel korántsem azt akartam mondani, amit Brüsszel jelenlegi vezetői, a brüsszeli bürokrácia is nap min nap hajtogat Ursula von der Leyentől egészen Donald Tuskig, hogy a cél az „ever closer union”, a tagállamok közötti minél nagyobb integráció – magyarul mondva az Európai Egyesült Államok mint szuperföderális szövetségi állam létrehozása.

Nem, ennek éppen az ellenkezőjét állítom: annak beismerése, hogy az unióban nincs egység – ami nélkül hiteles és hatásos cselekvés sincs, akárcsak egy pártban vagy egy kormányzatban –, nem azt üzeni, hogy akkor tehát tűzzel-vassal teremtsük meg az egységet, hanem azt mutatja meg számunkra, hogy az unió a jelenlegi, évtizedek alatt kiépült szerkezetében és működésében nem is lehet egységes. Vagyis az alapok hiányoznak ahhoz, hogy az unió egységes és integrált legyen; tehát minden kísérlet, amelyik nem alulról, a tagállamok felől szerveződik, hanem felülről, a brüsszeli és a mögöttük álló globális elit részéről indul el és a tagállamokra próbálja kényszeríteni az integráció folyamatát, eleve kudarcra van ítélve.

Az amerikai állampolgárok többsége elsősorban amerikainak érzi magát, s csak másodsorban ohióinak, kaliforniainak, texasinak, ezzel szemben az európai ember elsődlegesen francia, olasz, dán, lengyel, magyar, s csak másodsorban európai. Ez alapvető különbség, s ebből adódik az unió válsága, vannak ugyanis nagyon erős csoportok Brüsszelben, illetve az észak- és nyugat-európai tagállamokban, amelyek minden reális adottság ellenére, mint egyfajta ­víziót, rá akarják kényszeríteni a tagállamokra az integrált Európa tervét. Mi, közép- és kelet-euró­paiak azonban, akik nemrég szereztük vissza a nemzeti szuverenitásunkat, a legkevésbé sem szeretnénk átadni azt egy másik nemzetközi központnak, Moszkva után most jelesül Brüsszelnek.

Ebből következően ez a föderalista Nyugat-Európa (beleértve Észak-Európát is) és a szuverenista Közép- és Kelet-Európa közötti törésvonal valójában a vizionáriusok, illetve a realisták közötti konfliktus is egyben. Az elmúlt évtizedek tényei ugyanis azt mutatják meg, hogy a teljes föderalizmus képtelenség, mert nem találkozik a tagállamok jó részének akaratával, vagyis kizárólag erőszakosan, szankciókon keresztül lenne bevezethető – ami természetes módon vezetne el a nemzetek és azok csoportjai közötti békétlenségekhez és konfliktusokhoz. Ha a tagállamok mértékadó része nem akarja a teljes integrációt – és nem akarja –, akkor a vizionáriusok tervei szétszabdalják és felőrlik az Európai Uniót. A jelenlegi jogi helyzet ugyanis az, hogy a tagállamok az Európai Tanácsban, tehát a továbbra is legfontosabb döntéshozó testületben vétójoggal rendelkeznek a döntések esetében, vagyis konszenzus kellene ahhoz, hogy az unió áttérjen a tagállamok szuverenitását feladó föderalista berendezkedésre. Ha ezt nem akarja mondjuk Magyarország és Lengyelország, akkor a föderalizmus csak erőszakkal érhető el, de akkor az már mitől lenne unió?

Ezzel szemben a szuverenisták a realitásokból, a meglévő, hatásos és hatékony nemzetállami akaratokból és identitásokból indulnak ki, amelyek most, a koronavírus-járvány időszakában is megmutatkoztak. Kiderült és világossá vált ebben a vis maior világhelyzetben, hogy a nemzetállamok a cselekvőképesek, miközben a föderalista Európai Bizottság sokáig csak tehetetlenül vergődött, miként más összefüggésben az ENSZ mint globális szervezet sem állt éppen a feladata csúcsán. A tagállamok, a nemzetek úgymond bilaterális kapcsolatokban szervezték meg a járvánnyal szembeni együttműködés legkülönfélébb formáit, egyeztették egymással a szükséges, utazással, vizsgálatokkal kapcsolatos intézkedéseket, s mindez hatékonyan működött és működik ma is, hiszen a pandémiának még sajnos nincs vége.

Az unió válságát ugyanakkor nem csökkentette a mostani költségvetési vita sem, amelynek során feketén-fehéren kiderült: a gazdagabb tagállamok nem igazán hajlandók az ­unióért adakozni, hiszen például a „fukarnak” nevezett négyek – Ausztria, Hollandia, Svédország és Dánia, később pedig Finnország is – a korábbi hozzájárulásukat a közös büdzséhez még a világjárvány okozta gazdasági visszaesés körülményei között sem kívánták megemelni – sőt tovább akarták csökkenteni egy százalékra. Más kérdés, hogy végül – a kialakult vis maior válsághelyzet miatt – engedniük kellett.

És ez mindent megmutat a gazdagabb tagállamok többi, szegényebb tagállamokkal szembeni szolidaritásáról, illetve annak hiányáról. Miféle európai integrációról, föderációról beszélnek itt Frans Timmermansék, Věra Jourováék, Charles Michelék, Donald Tuskék és társaik, ha ennek még a gazdasági alapjai is hiányoznak? A fukar négyek az év elején arról beszéltek, hogy ők természetesen az európai egység hívei, ám az egységről az a véleményük, hogy az elsősorban nem pénzkérdés, hanem a politikai ügyekben és az értékekben való egyetértésben nyilvánul meg.

Pestiesen szólva: ügyes érvelés. Emögött egy olyan cinikus elgondolás rejlik, hogy a szuverenista közép-európai országok fogadják el a nyugatiak által diktált értékeket, mint a migráció támogatása, a genderelmélet, Európa eliszlámosítása, kevert fajúvá tétele, a családok szétrombolása, a kozmopolitizmus és a nemzetek felszámolása. Cserébe ők viszont hitelt vetetnek fel az unióval, mely hitelt és annak kamatait a Soros-terv szellemében még az unokáink­nak is fizetniük kell. Elképesztően egyenrangú és szolidáris magatartás ez a nyugat- és észak-európaiaktól.

Vagyis mi, közép-európaiak (és déliek) több szolidaritást várnánk a gazdasági teherviselésben a nyugat-európaiaktól, ők pedig azt mondják cinikusan, hogy „a pénz a legkevesebb”, helyette sokkal fontosabb az (általuk diktált) értékekben és politikákban való egyetértés. Szerintük tehát a déli és keleti országok, még ha nélkülöznek is, örüljenek azoknak az eszméknek, amelyeket persze ők exportálnának nyugatról keletre. Mindebből viszont levonhatjuk a következtetést, hogy valójában ezek a nyugati országok sem akarják igazán az uniós ­integrációt, a tagállamok közötti erőviszonyok kiegyenlítődését, ezáltal egy, a forrásaikban, életszínvonalukban is hasonló állapotú tagállamokra épülő föderális berendezkedést. Valójában úgy akarnak Európai Egyesült Államokat, hogy az a korábban is és ma is meglévő hierarchikus erőviszonyokra épüljön fel az ő folyamatos dominanciájukkal Közép- és Kelet-Európa felett. Köszönjük, nem ezt képzeltük el, amikor beléptünk! Ezt hívják igazi patthelyzetnek. Más szóval: válsághelyzetnek.

S a válság felteszi azt a kérdést is: vajon működőképes-e az unió ebben a formájában? Komolyan felvethető-e még a szuperföderális, nemzeteket maga alá gyűrő Európai Egyesült Államok gondolata? Vagy ezzel szemben az uniót nemzetállamok laza szövetségévé kellene változtatni, ami már nem az értékek erőszakos összehangolásáról szólna, hanem újra, miként a Közös Piac idején, a szuverén nemzetállamok gazdasági érdekeinek összehangolásáról, Donald Trump receptje alapján kétoldalú kapcsolatokról, a kölcsönös előnyök kereséséről? Nem kellene-e egy új szerződés, amely lebontaná a maastrichti és a lisszaboni szerződéseket, s megadná újra a nemzetek szabadságát? Nem kellene végre leszámolni az utópikus európai egységesülés illúziójával, s visszatérni a realitások világába?

Most kezdődött az unióban a féléves német elnökség, s ne legyenek kétségeink, az elkötelezetten föderalista és integrációpárti Angela Merkel – Emmanuel Macron által megtámogatva – mindent megtesz majd azért, hogy a közép-európai államokra rákényszerítse a „közös értékeket”, s az unió elinduljon az Euró­pai Egyesült Államok irányába.

Válaszút elé kerültünk, a törésvonalak tovább éleződnek, s a quo vadis, unió? kérdésére lassan válasz fog születni. Ami a mi ­uniós vagy – egy, csak végső esetben választandó opció esetén – unión kívüli sorsunkat is meghatározza.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója