„A meddőség állapotát nehezen értik meg azok, akiknek nem kell megküzdeniük vele” – Szász Péternek fogalmazva válaszomat, most látom csak igazán, mennyire igaz Kőrösi Tamás doktor úr mondata. Az ön érveimet illető jelzőhasználatai megmosolyogtattak, de ez önnek bocsánatos bűne. Ön a püspök úrnak kíván tanúságot tenni, mert hiszen nem lehet nem érezni az írásából fakadó magasztos rajongással átszőtt érzelmeket, ahogyan ön szól az egyházi vezetője védelmében, holott senki nem vádolta őt. A bűnös, bűnösök vád éppen a püspök úr részéről hangzott el. Védőbeszédet írtam, nem vádiratot.
A filozófiai érvek sokszor többszöri olvasást igényelnek. Nagyra értékelem, hogy észlelte levelem stílusának eklektikus jellegét, az enküklosz szellemisége a bölcselettel foglalkozás egy igen kifinomult fenoménje, habár igaz, ön ezt éppen hibaként rótta fel, elismerem, Ciceróé előkelőbb. Most Szókratész szavai jutottak eszembe az Apológiából, mert van, hogy az élet úgy hozza, hogy ki kell állnunk az elveinkért és hitünkért. „Ahová valaki egyszer odaállt, mert azt a helyet találta legjobbnak, vagy mert a vezére oda rendelte, ott kell maradnia szerintem és szembeszállnia a veszéllyel, és nem szabad a halállal vagy bármi mással jobban törődnie, mint a gyalázattal.”
De térjünk is át a lényegre! A püspök úr nyilatkozatát továbbgondolva következtetéseket vontam le és kérdéseket fogalmaztam meg.
Mindazok mellett álltam ki, akik érintve vannak és kirekesztve, megbántva érzik magukat az egyházi tekintély e summás nyilatkozata miatt. A tudomány fejlődése olyan lépésekben halad, hogy azzal már az egyháznak is számolnia kell. A házasok nemi érintkezésre vonatkozó egyházi szabályok a történelem során is változtak, a lombik- és a természetes fogantatás nem lehet ellentétes, az előbbi sokkal költségesebb, fájdalmas lelki küzdelem azoknak, akik részt vesznek benne, időigényes és komoly kitartást igényel, továbbá sokan isteni kegyelemként élik át, amikor a megszületett gyermeküket kezükben tarthatják. Ne bántsuk őket!