A Demokrata Párt elfojtotta volna az amerikai feketék szólásszabadságát

A „chicagói hetek” tárgyalása szinte egész Amerikát foglalkoztatta az 1960-as évek végén.

Feketék és fehérek közösen gyászolják a dallasi áldozatokat Fotó: Reuters

A „chicagói hetek” tárgyalása szinte egész Amerikát foglalkoztatta az 1960-as évek végén, a polgárjogi mozgalom talán legmozgalmasabb éveiben.

A hét vádlottat a köznyelvben a Rap Brown-törvényként ismert zavargásellenes szabályozás alapján vádolták meg azon események nyomán, hogy 1968 augusztusában a vietnami háború ellen tiltakozó megmozdulások és tömeges tüntetések zajlottak Chicagóban, éppen akkor, amikor a Demokrata Párt országos konvencióját tartották az illinoisi nagyvárosban.

A „hetekkel” szembeni vád azon alapult, hogy több szövetségi államra is kiterjedő zavargás szításáért tartották büntetőjogilag felelősnek őket. Ennek alapja a zavargásellenes jogszabály volt, amely valójában az 1968-as polgári jogi törvény X. címét takarja. Ez a törvényi rész – szövetségi szinten – bűncselekménnyé teszi a szövetségi tagállamok közötti vagy külkereskedelmi útvonalak, vagy létesítmények használatát garázdaság, önbíráskodás, rendbontás szítására, zavargások megszervezésére, előmozdítására vagy azokban való részvételre, vagy zavargással kapcsolatos tevékenységének kiterjesztésére, illetve ilyen tevékenységet végző személyek segítésére vagy bántalmazására. A rendelkezést informálisan Rap Brown-törvénynek nevezik H. Rap Brown 1967-es letartóztatása és későbbi tárgyalása óta; ellene azért indult eljárás, mert a vád szerint fegyvert szállított az államközi határokon keresztül.

A zavargások elleni törvényt kezdettől fogva éles kritikák érték politikai és szakmai körökben, többek között a szabályozás csupán látszólagos haszna miatt, mintha a törvényi rész alkalmas volna arra, hogy a zavargásokat azok forrásánál tudják kezelni. Nyelvezete homályos, s inkább jogbizonytalanságot eredményezhet gyakorlati alkalmazása, továbbá sérti a szólásszabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát. Sokan úgy is értelmezték, hogy a demokrata baloldal így akarta elnyomni a véleménynyilvánításhoz való jogot.

A dolog igazi pikantériája, hogy a szabályozás az Egyesült Államok azon 1968. évi polgári jogi törvényének (más néven Fair Housing Act – szövetségi törvény) része, amely éppenséggel meg akarta szüntetni a különböző hátrányos megkülönböztetéseket. A jogszabállyal kiterjesztették az 1964-es polgári jogi törvényt, és Lyndon B. Johnson elnök írta alá 1968. április ­11-én; a törvény tulajdonképpen Johnson elnök Nagyszerű társadalom nevű politikai reformprogramjának egyik sarkalatos állomása, egy olyan programé, amelynek fő célja elvileg a szegénység felszámolása, a bűnözés csökkentése, az egyenlőtlenségek és a faji igazságtalanság teljes megszüntetése volt.

A törvényről szóló döntést nagyban befolyásolta Martin ­Luther King baptista tiszteletes, polgárjogi harcos és politikai aktivista, az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik vezető személyiségének egy héttel korábban bekövetkezett tragikus halála (meggyilkolása).

A képviselőházban a végső szavazás 327:93 arányú eredményt hozott (161:25-ös igen-nem arányt a képviselőházi republikánus képviselőcsoportban és 166:67-es igen-nem arányt a Ház demokrata képviselőcsoportjában). Összesen tizenkét olyan képviselő volt, aki tartózkodó szavazatot adott le. A szenátusi zárószavazás 71:20 arányú volt (29:3 a republikánusoknál és 42:17 a demokrata szenátoroknál), öt tartózkodó szavazat mellett.

A demokrata párti elnök idején elfogadott szabályozás fonák jellege arra is rámutat, hogy mennyire féltek akkoriban a kormányzó baloldali erők a fekete mozgalmaktól. Bár a demokraták korifeusai a saját beszédeikben, nyilatkozataikban többnyire az erőszakmentességet hirdették, a politikai szabadságjogokkal kapcsolatos – általában épp feketék által gyakorolt – szólásjogot aktuális céljaik elérése érdekében, szükség esetén hagyták elnyomni, s a megmozdulások – vádemelésekkel is erősített – elfojtásának módszeréhez is könnyen nyúltak az igazságszolgáltatáson keresztül. Így egyáltalán nem zárható ki, hogy e mögött súlyos politikai háttérakarat is lehetett, az viszont történelmi tény, hogy 1968 novembere az akkori republikánus elnökjelölt, Richard Nixon győzelmét hozta az amerikai elnökválasztáson.

A sors iróniája, hogy 2017-ben, a charlottesville-i események nyomán ezt a jogszabályt alkalmazták a Rise Above Movement (RAM) több tagjával szemben, s két évvel később egy kalifor­niai szövetségi bíró ejtette a vádakat a három érintettel szemben, döntésében pedig a szabályozást alkotmányellenesnek mondta ki a szólásszabadság megsértése miatt.

Végül ez év elején a richmondi székhelyű 4. amerikai körzeti fellebbviteli bíróság kimondta, hogy a törvény egyes részei sértik az első amerikai alkotmánykiegészítés szólásszabadságra vonatkozó záradékát. A bíróság ezért érvénytelenítette a törvény azon obskúrus részeit, amelyek a zavargásokat „ösztönző” vagy „előmozdító” beszédmódra, valamint a másokat zavargásra „felszólító” vagy pusztán az erőszak támogatásával járó beszédmódra vonatkoztak. Ez lényeges lépésnek számít a szólásszabadság ’68-as polgárjogi szabályozásának revíziója szempontjából.

A szerző alkotmányjogász