Nos akkor most az van, hogy megérkeztek az ausztriaihoz hasonló intézkedések, este nyolctól reggel ötig nicht ugribugri, vége a túláradó gólörömnek és még a családi összejövetelek résztvevőinek a létszáma is korlátoztatott, punktum. Kemény. Világjárvány van, anyuka. Méghozzá olyan, amit régóta nem látott már a világ, és ehhez a mostani etaphoz képest a tavaszi hadjárat lampionos felvonulás volt csupán.
Rendkívüli felhatalmazás van tehát megint, kilencven napra, lehet diktatúrázni ízlés és vérmérséklet szerint, aztán meg elfelejteni bocsánatot kérni, szintén már megint. És persze tovább tagadni a tagadhatatlant, mert nyilván Elon Musk találta ki az egészet, hogy pörögjön a neve a médiában, miközben a Facebook részvényei az eget ostromolják. Azok közül, akik megtehetik, a legbölcsebbek ismét önkéntes száműzetésbe vonulnak, és a tízmillió virológus karanténpék országának lakói valószínűleg újabb, eddig még fel nem fedezett virtuális szórakozást eszelnek ki egymás és önmaguk számára a virtuális térben. Rendre megünnepeljük a hőseinket, hogy aztán a nyugodtabb időkben ismét elfelejtsük őket. Újra megfogadjuk, hogy minden más lesz majd, mert ez így nem mehet tovább, hogy aztán az első adandó alkalommal egymás hegyén-hátán tolongjunk a strandbüfékben.
Apropó, Facebook. Mindjárt kétszer. Az egyik az, hogy én azon a szomorú hétfő reggelen egy nyugalmat sugárzó embert véltem felfedezni azon a közösségi platformon, amint éppen felolvasta, hogy mi lesz most, amennyiben az Országgyűlés is rábólint az ötletre, és az ugrott be, hogy ha ne adj isten, az előző garnitúra országlása idején üt be a Covid, akkor mindannyian mentünk volna a levesbe, mert azok ugyan soha nem kompenzáltak semmit, viszont elvettek mindent, amit csak tudtak, a családtámogatásoktól a látásig, ugyanakkor még töketlennek is tűntek-tűnnek a tetejébe.
Így gondolom legalábbis, aztán lehet, hogy tévedek, de a tévedhetetlenség kényszerképzetét ezúttal is meghagynám azoknak, akik tévedhetetlennek gondolják magukat. Véleményem szerint ez az egész életre nézve sem rossz hozzáállás és egyben attitűd, egy olyan helyzetben, amiről úgy vélem, hogy enyhén szólva nehezen értelmezhető, különösen nem. Mert bizonytalanság, szorongás, félelem és stressz eddig is volt csőstül, de most aztán doszt. A dolog annyiban változott, hogy most inkább bízunk és reménykedünk a jövőben, miközben a jelentől rettegünk. A félelem pedig megeszi a lelket ugye, és akkor gyakran megy vele a test is. Fegyvereink azért akadnak ellene, négyet emelnék ki közülük sebtében, de ugyanakkor empirikusan.
