A jövő és a halottas ing zsebe

Már régóta nem az az érdekes, hogy mire emlékszik Joe Biden, hanem hogy mire emlékeztet Mark Zuckerberg.

Washington, 2020. október 28. Mark Zuckerberg, a Facebook internetes közösségi portál vezérigazgatója egy képernyõn, az amerikai kongresszus washingtoni épületében, a Capitoliumban a szenátus kereskedelmi bizottsága által tartott távmeghallgatáson 2020. október 28-án. A szenátus a Twitter, a Facebook és a Google vezérigazgatóit hallgatta meg. MTI/EPA pool/Michael Reynolds Fotó: Michael Reynolds

Nos akkor most az van, hogy megérkeztek az ausztriaihoz hasonló intézkedések, este nyolctól reggel ötig nicht ugribugri, vége a túláradó gólörömnek és még a családi összejövetelek résztvevőinek a létszáma is korlátoztatott, punktum. Kemény. Világjárvány van, anyuka. Méghozzá olyan, amit régóta nem látott már a világ, és ehhez a mostani etaphoz képest a tavaszi hadjárat lampionos felvonulás volt csupán.

Rendkívüli felhatalmazás van tehát megint, kilencven napra, lehet diktatúrázni ízlés és vérmérséklet szerint, aztán meg elfelejteni bocsánatot kérni, szintén már megint. És persze tovább tagadni a tagadhatatlant, mert nyilván Elon Musk találta ki az egészet, hogy pörögjön a neve a médiában, miközben a Facebook részvényei az eget ostromolják. Azok közül, akik megtehetik, a legbölcsebbek ismét önkéntes száműzetésbe vonulnak, és a tízmillió virológus karanténpék országának lakói valószínűleg újabb, eddig még fel nem fedezett virtuális szórakozást eszelnek ki egymás és önmaguk számára a virtuális térben. Rendre megünnepeljük a hőseinket, hogy aztán a nyugodtabb időkben ismét elfelejtsük őket. Újra megfogadjuk, hogy minden más lesz majd, mert ez így nem mehet tovább, hogy aztán az első adandó alkalommal egymás hegyén-hátán tolongjunk a strandbüfékben.

Apropó, Facebook. Mindjárt kétszer. Az egyik az, hogy én azon a szomorú hétfő reggelen egy nyugalmat sugárzó embert véltem felfedezni azon a közösségi platformon, amint éppen felolvasta, hogy mi lesz most, amennyiben az Országgyűlés is rábólint az ötletre, és az ugrott be, hogy ha ne adj isten, az előző garnitúra országlása idején üt be a Covid, akkor mindannyian mentünk volna a levesbe, mert azok ugyan soha nem kompenzáltak semmit, viszont elvettek mindent, amit csak tudtak, a családtámogatásoktól a látásig, ugyanakkor még töketlennek is tűntek-tűnnek a tetejébe.

Így gondolom legalábbis, aztán lehet, hogy tévedek, de a tévedhetetlenség kényszerképzetét ezúttal is meghagynám azoknak, akik tévedhetetlennek gondolják magukat. Véleményem szerint ez az egész életre nézve sem rossz hozzáállás és egyben attitűd, egy olyan helyzetben, amiről úgy vélem, hogy enyhén szólva nehezen értelmezhető, különösen nem. Mert bizonytalanság, szorongás, félelem és stressz eddig is volt csőstül, de most aztán doszt. A dolog annyiban változott, hogy most inkább bízunk és reménykedünk a jövőben, miközben a jelentől rettegünk. A félelem pedig megeszi a lelket ugye, és akkor gyakran megy vele a test is. Fegyvereink azért akadnak ellene, négyet emelnék ki közülük sebtében, de ugyanakkor empirikusan.

Hit, meditáció, jó bor és nevetés.

Vissza egy kicsit a Facebookhoz. Pár nappal ezelőtt lejárt a nemzeti régiók ügyéért indított aláírásgyűjtés második fordulójának határideje. A Mandineren olvasom ezzel kapcsolatban Pesty Lászlónak a felvidéki Ma7-nek adott nyilatkozatát, kissé elborzadva, de egyáltalán nem meglepődve. Idézem: „Egy héttel ezelőtt a véghajrába lépve, az amerikai techcégek által felügyelt óriási social media felületek sorban kapcsolták le a hirdetéseinket. Kezdődött a Facebookkal, folytatódott az Instagrammal. Le kellett vonnunk a konzekvenciát, az amerikai techóriásoknak, akik ezeket a felületeket tulajdonolják, marhára nem számít az európai kisebbségek élete, megmaradása, egyáltalán az emberi jog, mint olyan. Szemléletükben az ilyesmi már nem is kap helyet, vagy ha be is kerülünk a látóterükbe egy ilyen kampánnyal, amely origójában hiába egy székely sztori, az összes európai kisebbség megmaradásáról szól, azt is elkaszálják. Operatív munkatársaim hetek óta igyekeznek kommunikálni velük, de a legkörmönfontabb, ostobább, hülyébb, furcsább alibista magyarázatokat kapjuk. Mi minősül politikai tartalomnak, mi közéletinek, mi szélsőséges, mi nem az? Reggeltől estig technikai baromságokon lovagolnak, így az ügynek egyetlen tanulsága van. Azt tesznek, amit csak akarnak!”

Így megy ez. Holott a nemzeti régiók ügye nem valami árvalányhajas kocsmai hőbörgés és végképp nem jobboldali ügy.

Nevezzük inkább bátran alapvetésnek, tényleg közösnek és közösséginek. A Facebookot persze mindez nem érzékenyíti meg túlságosan, hiszen az első pillanatától fogva egyetlen dolog érdekli, az extraprofit. Persze egy székely mondás szerint a halottas ingre nem varrnak zsebet, de addig is az van, hogy már régóta nem az az érdekes, hogy mire emlékszik Joe Biden, hanem hogy mire emlékeztet Mark Zuckerberg.