Az apa férfi, az anya nő – A baloldaliság természetéről

A kormányok, a politika és az orvostársadalom még ellenáll. Karnyújtásnyira vagyunk az emberiség poszthumán jövőjétől.

Sokrétű támogatások segítik a gyerekeseket ma Magyarországon Fotó: Mirkó István

A másik alapállítás, hogy az ember jónak születik és természetes körülmények között az is maradna, ám e körülmények egyre kevésbé természetesek. A külvilág megront. Ez szakítást jelentett azzal, hogy az embert tanítani kell a jóra.

E két alapállítás a baloldaliság ősforrása. A jobboldaliság elutasítja mindkettőt. A baloldaliak szerint létezik egy ideális állapot, az racionális mérnöki munkával, megtervezhető (társadalommérnökség), a baloldali politika feladata a tervezés és a tervek kivitelezése. A múlt, a történelem csak kolonc, tévút, sötétben botorkálás, ami megtéveszt és visszahúz. Ez építi a jónak született ember köré azokat a nem természetes körülményeket, ami miatt – bár jónak születik – nem lesz az. Ezért a múlttal, a történelemmel „szennyezett” többi ember okolható, s nem az, hogy nem tanították a jóra, vagy elutasította azt.

A jobboldaliak nem fogadják el, hogy létezik egy ideális állapot, az megtervezhető, s a politikai cselekvésnek ahhoz kellene egyre közelebb vinnie. A jobboldaliak szerint csak technikai fejlődés van, ezért újból és újból ugyanazokkal a problémákkal birkózunk, csak a technikai fejlődés okán a díszlet változik. Ezért lehet a múlt, a történelem az élet tanítómestere: csak azért nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyó az idők során odébb is vándorol. Valójában mindig ugyanabba a folyóba lépünk. A jobboldaliak szerint az embert tanítani kell a jóra; a jó a rosszra késztetésünkkel szemben szüntelenül folytatott küzdelem eredményeként születik. A politikai cselekvésnek nincs végső célja: mindig a jobbításra kell törekedni, de a jobbító cselekvés sosem összegződik ideális állapottá.

A felvilágosodás két alapállításában gyökerező baloldaliság áll szemben a zsidó-keresztény hagyományból származó jobboldalisággal. A jobboldaliság nézőpontjából a baloldaliság tragikus következményekkel járó zsákutcába-tévedés. A baloldaliság nézőpontjából a jobboldaliság a múlt zsákutcájában-ragadás, meg nem értés, az aranykor ellopása-elszabotálása.

De nézzük a tapasztalatokat! A baloldaliságnak eddig két nagy kísérlete volt, a harmadik kísérlet most zajlik.

Az első volt a nemzetközi szocializmus, ismertebb nevén a kommunizmus ideális világának megálmodójáról, a Karl Marxról elnevezett marxizmus. A marxizmus azt állította, hogy az emberiség akkor tévedt zsákutcába, amikor az ősközösség felbomlásakor kialakult a magántulajdon, s ennek következményeként a kapitalisták kezébe kerültek a termelőeszközök, a tőke, amivel szemben megjelent a termelőeszköz-tulajdonnal nem rendelkezők, csak munkavégző képességüket eladni tudók tömege. Az egyre gazdagabb és csekélyebb számú kizsákmányoló kapitalistával szemben és a puszta megélhetésükért a tőke profitjának gyarapításáért kizsákmányolt proletárok tömege állt. E konfliktusnak kompromisszumos megoldása nincs, az csak a kisajátítók kisajátításával, a tőkés magántulajdon felszámolásával, az osztálytársadalom osztálynélküli társadalommá alakításával, a piaci anarchia tervezéssel való felváltásával oldható meg. Vesztes csupán maréknyi kapitalista lesz, de rajtuk kívül mindenki nyerni fog.

A második kísérlet nem sokkal követte az elsőt. A nemzetiszocializmus (fasizmus) nem csupán abban különbözött a nemzetközi szocializmustól, hogy annak univerzalizmusával szemben lokális volt, csupán egy nép/nemzet problémáját kívánta – bár nem kizárólagosan, de jórészt más népek/nemzetek hátrányára – megoldani. A nemzetiszocializmus a tőkét nem kisajátította, hanem szolgálatába kényszerítette. A nemzetiszocialista gyűlöletbeszéd, kirekesztés, sőt fizikai megsemmisítés célcsoportja a zsidók voltak, míg a nemzetközi szocialistáké a tőketulajdonnal rendelkezők. A kettő között meglehetősen jelentős volt az átfedés: a zsidóellenesség igen sokszor alig több, mint kapitalizmusellenesség. A német nemzetiszocializmus elérendő ideális világát az ezer évig fennálló, mindenben önellátó, a világ más részeinek történéseivel nem foglalkozó élettér jelentette.

E két baloldali kísérlet megbukott. Utóbbit 1945-ben katonai túlerő gyűrte le, előbbi az 1980-as évek végére szétrohadt. Bebizonyosodott, hogy a gazdaság nem működhet hatékonyan, ha hiányzik a vállalkozói, sőt a munkavállalói motiváció. Ezt semmiféle tervezés nem helyettesítheti. Bár az ideális világot gazdasági alapon megteremteni kívánó gazdasági marxizmus megbukott, de a baloldaliság nem került a történelem szemétdombjára. A baloldaliság motorja, a jóemberkedés, az erényfitogtatás vágya mélyen rögzült az emberi pszichében.

A napjainkban zajló harmadik kísérlet arra jutott, hogy a tőke és a munka ellentéténél van alapvetőbb. Mégpedig az, hogy az emberiség antropológiai értelemben két részből áll: férfiakból és nőkből. S az utóbbiak sebezhetőbbek, kiszolgáltatottabbak. Mert a férfiaknál jellemzően fizikailag gyengébbek, de ami ennél lényegesebb, hogy testükben fogan és növekszik kilenc hónapon át a következő generáció, s az újszülöttet közvetlenül a megszületés után csak az anya tudja táplálni. Ezt az antropológiai egyenlőtlenséget a zsidó-keresztény hagyomány a család intézményével, a férfi és nő, az anya és az apa szeretetközösségével hidalja át. A társadalom alapegysége nem az egyén, hanem a család. S az védendő.

A kulturális marxizmus – ez nem túl pontos kifejezés, de jobb egyelőre nincs, ezért magam is ezt használom – célja a férfiak és a nők, az apák és az anyák antropológiai meghatározottságának felszámolása. Fő állítása, hogy nem is antropológiai meghatározottságról, hanem társadalmi konstrukcióról van szó. A problémák oka a nemek léte. Ami a gazdasági marxizmusban a kommunizmus, az a kulturális marxizmusban – melynek marxi megfelelője Judith Butler „gendertudós” – a queer-elmélet. A queer-elmélet úgy viszonyul a feminizmushoz, mint a kommunisták a szociáldemokratákhoz. Annak lenni árulás. Amint lehet, felszámolja. Mert felszámolja a nőt is, nemcsak a férfit.

A gazdasági marxizmus nem győzhetett, de győzhet-e a queer-mozgalom? Nos, igen. A genetika már ott tart, hogy két azonos nemű embernek lehet gyermeke, csupán – ha férfiakról van szó – kihordása nem megoldott. Ahhoz még béranya kell, mert nincs még műméh, de lesz. A genetikai szűrés és a génszerkesztés előtt sincsenek már leküzdhetetlen akadályok. A kormányok, a politika és az orvostársadalom még ellenáll. Karnyújtásnyira vagyunk az emberiség poszthumán jövőjétől. Az „LMBTQI+-emberek” nem a nemiség szerencsétlen hajótöröttjei vagy tisztest elbánást kérő üldözöttjei, hanem a poszthumán kor hős brigádjai élén álló amuri partizánok, tisztafajú árják, emberfeletti emberek. A végső cél az igazságosságra és az esélyegyenlőségre hivatkozással az egyéntől a reprodukció jogának megvonása. Aki azt szeretné, hogy biológiailag-genetikailag saját gyermeke legyen, az kirekesztő, mert a sajátját másokénál biztos jobban szereti és törekszik esetlegesen előnyösebb társadalmi helyzetének továbbörökítésére.

A kilencedik alkotmánymódosítás „az anya nő, az apa férfi” kitétele már egyáltalán nem magától értetődő, s egyre kevésbé lesz az. A tét sokkal nagyobb, mint gondolni szokás: meg kívánjuk-e őrizni az emberiség antropológiai lényegét? Ez a harc nem lesz kisebb, mint az, amit a kommunizmus és a fasizmus ellen vívtunk.

A szerző szociológus, közgazdász