Észnél vagyunk-e még?

A franciaországi terrortámadások és a muszlim bevándorlás következményei.

Forrás: Pixabay

Egy Párizs melletti kisváros főiskolájának történelemtanárát, Samuel Patyt október 16-án meggyilkolta és lefejezte egy fiatal muszlim. A gyilkos büntetni akart, mert az oktató – a szólásszabadság és a tananyag követelményei miatt – megmutatta tanítványainak Mohamed-karikatúráit. Két hét sem telt el, és Nizza híres katedrálisában három katolikus életét vette el egy másik muszlim fiatal. Samuel Paty esetében a köztársaság hagyományát, a katolikus hívők személyében a keresztény nemzetet támadták meg. Mindkét eset bizonyíték rá, hogy az iszlámhívők részéről Franciaország – mint olyan – utálat és megvetés tárgya.

Hazánkban már több mint nyolcmillió muszlim él. Ez főként az Afrikából érkező tömeges bevándorlás és a tiltott határátlépés következménye, amelyet a több évtizedes felelőtlen, könnyelmű francia politika tett lehetővé, s mi több: a családegyesítés törvényének elfogadásával még folyamatosan ösztönzött, elősegített. A bajt tetézte, hogy feladták a bevándorlókkal szembeni minimális elvárást, amely megkövetelné a francia identitás fenntartás nélküli elfogadását.

Megkövetelhették volna, hogy a muszlim bevándorlók befogadását a francia nemzet civilizációs modelljéhez való csatlakozáshoz kössék, de nem tették. Tudjuk, hogy nagy kihívás lett volna, mert a mostani bevándorlás az euró­paival ellentétes civilizációt hoz magával. Ma már túl nagy a muszlim közösség ahhoz, hogy a klasszikus asszimilációs folyamatot elfogadja. A francia politika ezt már évtizedek óta meg se próbálja. Most sem teszi, esze ágában sincs. A különböző előjelű kormányaink immáron fél évszázada azzal hencegnek, hogy büszkék az asszimilációs elv elutasítására. Oda süllyedtünk, hogy ez a kifejezés napjainkban politikailag már helytelen, azaz inkorrekt. A politikai osztály túlnyomó része azzal páváskodik – a lakosság megkérdezése nélkül persze –, hogy mindent megtesz a muszlim identitás ápolásáért. És mivel ők egyre többen vannak, már nem pusztán egyénenként, hanem együttesen fellépve érvényesítik társadalmuk megerősítését. S teszik mindezt az őket befogadók és segélyezők rovására.

A nagyvállalkozói szféra és a politikai osztály hagyta, hogy a francia állampolgárság jogán és annak anyagi előnyeivel a bevándorlók ide importálják származási országuk szokásait, gondolkodás- és életmódját. Az itt élő muszlimoknak mecseteket építettek, kendőbe burkolt asszonyaik, lányaik járják az utcáin­kat, a strandokat, az uszodákat kihívó módon burkinik lepték el, ahol a fürdés menetrendjét a muszlim nők kívánságaihoz igazítják. Imahelyet tartanak fent nekik a legváltozatosabb munkahelyeken, a halal meghatványozódott az üzletekben, a szupermarketek tele vannak halalpolcokkal, és a Franciaországban elfogyasztott hús nagy részét (beleértve a nem muszlimokét is) a halalrítus szerint vágják. Mindennek tetejében a hatóságok behunyják a szemüket a francia törvények súlyos megsértése láttán, feladva például a többnejűség tilalmának érvényesítését.

Az iszlám minden vallási, ruházati, étkezési és egyéb követelését kielégítették, mert ők az elutasítást diszkriminatív tettnek titulálják, és követelik az alapvető jogaik tiszteletben tartását. A hatóságok félnek attól, hogy a muszlimok megbélyegzésével vádolhatják őket, ezért minden engedményre hajlandók. Az eredmény: Franciaország már részben muszlim ország.

Észnél vagyunk-e még, amikor megengedjük, hogy a nálunk élő hatalmas muszlim lakosság megőrizze identitását és civilizációját, hozott meggyőződését és szokásait? Másrészt pedig megköveteljük tőlük is a gondolkodás és a véleménynyilvánítás szabadságának tiszteletben tartását? Nem látják be, hogy ez gyökeresen ellentétes az iszlámmal? Az emberi jogok iszlám nyilatkozata szerint, amelyet 1990-ben Kairóban fogadtak el, tilos minden véleménynyilvánítás, amely ellentmond a saría törvényeinek. Azaz a Koránnak, az iszlám szent szövegének, illetve a hadíszoknak, Mohamed lejegyzett cselekedeteinek.

Ellenvethető, hogy a gondolat- és a véleménynyilvánítás szabadságát a katolikus hagyomány sem fogadta el. De lényegi a különbség, hiszen a katolicizmus olyan vallás, amely kizárólag spirituális célokra, a lélek üdvösségére irányul, és ez az egyház nem büntette közvetlenül földi szankciókkal a tisztességtelenséget, a vallástalanságot. Elfogadta, hogy az állam tegye ezt meg. Amint az állam megszabadult az egyháztól és szekularizálódott, megszűnt a gonoszok és a káromlók büntetése is. Megszűnt, mivel az egyháznak sem legitimitása, sem eszköze, sem akarata nem volt más, mint a lelki büntetés kiszabása.

A katolikus egyház elfogadta a politika és a vallás szétválasztásának elvét, amelynek eredete arra az evangéliumi tanításra vezethető vissza, hogy Istennek is és az államnak is megadják azt, ami nekik jár. Az állam kimondta a véleménynyilvánítás szabadságának elvét, és a francia katolikusoknak el kellett tűrniük, hogy vallásukat ocsmány karikatúrák gúnyolják és sértegessék, de nem léphetnek fel a sajtószabadságra vonatkozó törvények ilyen alkalmazása ellen sem. Nem is buzdítottak senkit a nemtelen és alpári karikaturisták meg­gyilkolására, hogy megbüntessék azok istenkáromlását.

Más a helyzet az iszlámmal. Amely nem igényli a gonoszokat megbüntető állami jogszabályok megalkotását, mert maga is büntető törvénykönyv. Nem csak transzcendens hit a mindenhatójában, a muszlim vallás gondosan betartatja Allah törvényben rögzített szabályait és viselkedési normáit, amelyek célja a társadalmi lét szabályozása. Az iszlám szent szövegei egy teljes törvénykönyvet tartalmaznak, kezdve a büntetőjoggal. A muszlim büntetőtörvényt a bíró (kádi) alkalmazza, de bizonyos esetekben a hívőket is biztatják a bűnöző megbüntetésére.

Szörnyű dolgok olvashatók a rossz muszlimok ellen: „Ha egy muszlim megtagadja a vallását, öljétek meg.” Más hadíszok a hitetlenek (keresztények és zsidók) ellen irányulnak, akik nem tartják tiszteletben az iszlámot, és sértő megjegyzéseket tesznek a muszlimok rovására. Ezért a franciaországi merényletek tulajdonképpen a muszlim büntetőjog alkalmazásai. Nem csoda, ha az ideérkező gyilkosok Allah törvényeinek végrehajtóiként tekintenek büszke önmagukra. Mivel istenétől származó büntetőtörvénynek tartja a Koránt, az iszlám kezdettől fogva megvédte magát minden, a tanítására vonatkozó kérdéstől, mert halállal fenyegeti azokat, akik rákérdeznek a vallás alapjaira. Az iszlám hét lakattal védett minden kritikától, mert másként gondolkodói és kritikusai az életükkel játszanak.

Azok a muszlimok, akik szent szövegeik érvényesülését radikális és gyilkos eszközökkel kényszerítik ki, kisebbségben vannak ugyan, de ők az igazi hívők, mert betű szerint engedelmeskednek a Koránnak. Ők a legkiválóbb muszlim címére pályáznak. Valójában csak fokozati különbség van az iszlám és az iszlamizmus között aszerint, hogy mennyire veszik komolyan a szent szövegeik követelte kötelezettségeket.

Amint azt a kiváló algériai regényíró, Boua­lem Sansal hangsúlyozta, „ha létezik különbség a muszlim és az iszlamista között, akkor az a radikalizmus mértékében található; abban, ahogy a Korán előírásait végrehajtják, szenvedélyben, ahogyan védelmezik a vallásukat és annak prófétáját, és ahogy ügyködnek az iszlám terjeszkedésében”. Ezért sok tekintetben értelmetlen a radikális iszlám és a mérsékelt iszlám közötti különbségtétel. Amikor az iszlamista öl, akkor végső soron beteljesíti az iszlám végső parancsolatát.

A nagy tömegűvé duzzadt muszlim népességben százalékos arányban megtalálhatók azok, akik a saríát betű szerint követik, és „hitetleneket”, az „istenkáromlókat” készek meg­gyilkolni, amint azt a szent szövegeik bizonyos részei kifejezetten előírják nekik. Nyugat-euró­pai szemmel ez terrorizmus, az ő szemszögükből nézve azonban nem az. És ez a mentalitás csírájában benne van a Franciaországban élő, az oda beszökő vagy a jogvédő hálózatok által importált muszlimok millióiban. A gondolatszabadság megbüntetése miatt elkövetett gyilkosságok az iszlám gonoszságára, a nyugati normákkal való összeegyeztethetetlenségére vetnek vakító fényt.

A szerző párizsi jogászprofesszor, író-esszéista