A globális elit és a rendszerváltás

Harminc év telt el, és nem változott semmi. Akkor is ők győztek, és ma is ők akarnak győzni.

Soros György

Mindezek következtében ellenzéki mozgalmak jöttek létre, először Lengyelországban, majd Magyarországon és máshol, többek között Kelet-Németországban is, s a nyolcvanas évek végére a folyamatok radikalizálódtak és visszafordíthatatlanná váltak. A közép- és kelet-európai ellenzék fellépése látványos és eredményes volt, azt azonban a tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a Szovjetunió meggyengülése és végül szétesése nélkül a birodalom alá tartozó országok diktatúra alól való felszabadulása sem következett volna be. Ez azonban semmit sem von le azok érdemeiből, akik felléptek az elnyomó rendszer ellen.

A nyolcvanas évek második felében léptek be a képbe a következő szereplők, a nyugat-európai nagyhatalmak. Az ottani vezetőket váratlanul érte a közép- és kelet-európai változások mélysége és üteme, reakcióik ennek megfelelően kimértek és óvatosak voltak. Különösen az aggasztotta Margaret Thatchert és François Mitterrand-t, hogy a keletnémet tartományok demokratizációjával létrejöhet az új német egység, s az újraegyesülés (Wiedervereinigung) által Németország újra túlzottan megerősödhet. Ezenkívül attól is tartottak, hogy a két világrend jól megszokott és bejáratott egymás mellett élése összeomlik, és ők arra kényszerülnek, hogy immáron ne csak gazdaságilag kizsigereljék, hitelekkel függő helyzetbe hozzák, hanem politikailag és gazdaságilag támogassák a demokratizálódó és kapitalizálódó kelet-európai országokat. Helmut Kohl történelmi érdeme, hogy nem a kétkedő nyugat-európai hatalmak mellé állt, hanem a német újraegyesülést támogatta, és ezzel egyengette a békés demokratizáció útját a közép- és kelet-európai régióban.

Van azonban még egy szereplő a porondon, amelyiknek az akarata a leginkább érvényesült a közép- és kelet-európai rendszerváltások folyamatában. És itt jutunk el a nemzetek felett működő, globális pénzügyi-gazdasági elithez, amely óriási lehetőséget látott a régió átalakulásában, a helyi piacgazdaságok létrejöttében. Ez a szuperelit, amelyik a világ összvagyonának brutálisan nagy részét birtokolja, a hetvenes évektől kezdve fokról fokra globálissá tette a pénzügyi folyamatokat, s törölte-töröltette el a pénzmozgások útjában álló nemzetállami korlátokat, szabályozásokat. A Szovjetunió összeomlásával, a Fukuyama által megénekelt „történelem végével”, a liberális demokrácia – vágyaik szerint végső – győzelmével viszont elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy pénzügyi uralmát, piac- és profitszerző tevékenységét kiterjessze a kelet- és közép-európai geopolitikai térségre is.

Ennek érdekében afféle deep state-ként, mélyállamként támogatta és finanszírozta az Egyesült Államokat a „Gonosz birodalmának” legyőzésében, 1989-ben pedig megszületett a washingtoni konszenzus, amelyben meghirdették a liberalizáció–privatizáció–dereguláció hármas jelszavát, ezzel mintegy irányt szabtak annak, hogy a felszabaduló közép- és kelet-európai országokban, illetve a felbomló Szovjetunióban milyen típusú demokráciára és piacgazdaságra van szükség. Ez két dolgot jelentett. Egyfelől a hayeki és friedmani elvekre épülő, neoliberális gazdaságfilozófiát, melyben minden a piac és semmi az állam, elsődleges cél az állami vagyon privatizálása és a szabadpiaci folyamatok érvényre juttatása. Magyarán: a szabaddá váló országok korlátlan kirablása. Másfelől az állam legyengítése által is a nemzeti határok feloldása, a nemzetállami szuverenitás megszüntetése. Ebben a körben a globális elit kiemelt szereplőjévé vált Soros György, aki a Karl Poppertől kölcsönzött nyílt társadalom elméletével a nemzetek, nemzetállamok és országhatárok megszüntetését (no nations, no border) tűzte ki célul, nem kis mértékben a piaci haszonszerzés által vezérelve.

A közép- és kelet-európai országok tehát úgy jutnak el a rendszerváltás pillanatához, hogy a globális elit által elterjesztett s a fősodratúvá vált liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. A várva várt jóléti, szociális állam helyett privatizációt és a piac uralmát, a valódi demokrácia helyett liberális demokráciát s a hagyományos keresztény kultúra helyett multikulturalizmust. Az őket segítő, támogató nyugati hatalmak, illetve a globális pénzügyi hatalom ezt várta el az új, demokratikus vezetőktől, kormányzatoktól, ehhez nyújtott segítséget, s aki ettől az iránytól merészelt eltérni, azt brutális módon gátolták, korlátozták, szankcionálták – már akkor is. A nyugati hatalmak és a globalista befektetők azokkal a posztkommunista, volt pártállami politikusokkal és pártokkal értették meg magukat a legjobban, akik/amelyek Moszkva után Washingtonnak és Brüsszelnek hódoltak be, s akik, amelyek eltökélt hívei voltak akkor is és ma is az internacionalizmusnak, ami jól összeegyeztethető volt akkor és most is a liberális globalizmussal. Az eleve globalista liberális ellenzéki erőkkel – mint Magyarországon az SZDSZ-szel – pedig zsigeri módon megtalálták a közös hangot, s az volt számukra az optimális forgatókönyv, ha a posztkommunisták és a globalista liberálisok szövetkeztek egymással az állami vagyon kiárusítására és a nemzeti szuverenitás megszüntetésére.

Ha most harminc évet ugrunk, akkor jól látjuk, nem változott semmi. „Nyugaton a helyzet változatlan” – mondhatnánk Remarque-kal együtt, kissé keserűen és kiábrándultan. Akkor is ők győztek, és ma is ők akarnak győzni.

Azonban harminc év után egyvalami nagyon megváltozott: akkor még nem értettük meg igazán, mi zajlik a rendszerváltó folyamatok mélyén, mindent „bemondásra” elhittünk a fényes Nyugatnak. Ma pedig már értjük, mire megy ki a játék. És ezért ma már ellenállni és védekezni is tudunk.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója