Élesben megy az élet, mert háború van. Nem lőnek, de arat a halál. És ami az egészben a legborzasztóbb, hogy kezdünk fásultan hozzászokni a veszteségekhez. Már föl sem kapjuk a fejünket a borzasztó napi beszámolókon: száz halott, százhúsz halott…
Menekülni nem lehet, hiszen nincs a földnek biztonságos pontja. Be vagyunk kerítve. Zárva vannak a templomok is.
Zorán dala jut az eszembe: „Hogy lásd, egy napod mennyit ér / Néha látnod kell / Az élet hogyan fogy el.”
Most van az, hogy félre kellene tenni minden vitát, és egy irányba húzni. Összetartani. Öreg vitorlázó barátom, boldogult Dolesch Iván mondta sok-sok éve: a viharos vízen hánykolódó hajóban nincs demokrácia. Egyetlen ember áll a kormány mögött, benne minden bizalom. Mindenért ő felel, mindenről ő dönt.
Most azon merengek, milyen lesz a világ, ha eltakarodik a vírus. De ki tudná ezt megmondani? Ha igaz a világrend, és a történelem ismétli önmagát, akkor talán olyan lesz az újrakezdés, mint a nagyvárosokban a háborúk után. Öregeinktől tudjuk, hogy negyvenötben, az ostrom után, mikor már földbe kerültek a halottak, az élők a hozzátartozóik után kutattak, romot takarítottak, batyuba gyömöszölt kacatokkal jöttek-mentek, valami furcsa, megmagyarázhatatlan, mélyről jövő szeretet töltötte el a szívüket. A rémült hónapok óvóhelyélete ott, a füstölgő romok között eggyé faragott mindenkit. Talán a többi nyomorult váltotta ki a furcsa boldogságot, azok, akiket előtte talán nem is látott, ki tudja… Sorstárs? Bajtárs? Túlélő. Mindenki segített a másikon, ahogyan csak tudott. A kenyér serclijét, a hideg pótkávét is megosztották egymás között. Mindenki adni akart.
Kár, hogy mindig rövid a kegyelmi állapot.
Közben fölértem a dombtetőre. Lefelé már könnyebb lesz.
Borítókép forrása: unsplash
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!