Nincs ingyenebéd

A felzárkózáshoz az kell, hogy többen, jobban, szervezettebben, magasabb szinten, kreatívabban tudjunk működni, létezni, dolgozni.

Mr, 2020. november 30. A SEWS Komponens s Elektronikai Eurpa Kft. mri zeme 2020. november 30-n. A japn cg a nagyvllalati versenykpessg-nvel kormnyzati tmogatsbl elnyert 960 milli forintbl 561 munkahelyet riz meg az sszesen 2,75 millird forintos beruhzssal. MTI/Vasvri Tams Fotó: Vasvári Tamás Forrás: MTI/Vasvári Tamás

A másik alapvető filozófiai, illetve társadalom-lélektani kérdés, hogy vajon jót teszünk-e az embereknek akkor, amikor saját erőfeszítésük nélkül kapnak akkora havi juttatást, hogy abból meg tudnak élni. A finn kezdeményezés kudarca nem kismértékben ezért következett be, mert a kísérlet nem járult hozzá az programba bevont emberek foglalkoztatási helyzetének javulásához. Ha ugyanis nem egy teljesítményelvű, illetve munkaközpontú világot építünk, akkor vélhetően a passzivitás, a másoktól elvárt követelőzés kultúrája lesz jellemző. Ez pedig nem a fejlődéshez, az aktív alkalmazkodáshoz, hanem előbb-utóbb a „nekem jár”, illetve a „szánkba repülő sült galamb” jól ismert gondolkodás tömegessé válásához vezet.

A másik alapvető gond, hogy a baloldalon hitt vélekedéssel szemben az igazság az, hogy az állam pénze nem senkié. Minden kiadást előbb vagy utóbb, de bevétellel kell fedezni. Láttuk, hogy a „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak” 2002-es szocialista választási szlogenje, majd annak megvalósítása hová – államcsőd közelébe – vezetett! Ha az állam nem vet ki ­óriási többletadót – amivel pedig durván visszaveti az aktivitást –, akkor vajon honnan lesz annyi pénz, hogy a rászorulók addigi ellátásait meghaladó mértékben részesüljenek a költségvetési forrásból, de a nem rászorulók is megkapják ugyanezen támogatást? Ez nyilván csak az államadósság terhére tehető meg. Az államadósságot azonban kamatostól vissza kell fizetni, azaz hosszabb távon csak az a modell tartható fenn, amelyiknél a bevételek fedezik a kiadásokat. Így borítékolható, hogy belátható időn belül nem lesz meg a garantált alapjövedelemhez szükséges fedezet még a gazdag országokban sem. Kevésbé jómódúak­nál pedig még akár az is előfordulhat, hogy a rendszer bevezetése esetén az egyéb szociális juttatások megszűnése miatt éppen a rászorulók járnak majd rosszul: a mindenkinek járó juttatás összege az ő esetükben nem éri el az addig megkapott támogatások értékét.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – tartja a magyar közmondás. Azonban a magyar társadalom, a magyar emberek felelősségteljes megközelítést érdemelnek – azaz nem célszerű őket felelőtlen kísérletekbe bevonni.

Nekünk itt és most a gazdasági felzárkózás a célunk. Az, hogy az erőforrásainkkal, lehetőségeinkkel tudjunk jobban élni, azokat aktívan kihasználni, többre jutni. A felzárkózáshoz pedig az kell, hogy többen, jobban, szervezettebben, magasabb szinten, kreatívabban tudjunk működni, létezni, dolgozni.

Egy területet, egy személyi kört látok, ahol a leírtak ellenére indokolt lenne a nagyobb támogatás. Ez a kör pedig a főállású sokgyermekes anyák, illetve családok csoportja. Ők azok, akik a drámai demográfiai helyzetünk ellenére úgy vállalnak, vállalnának nagycsaládos létet (három vagy annál több gyermeket), hogy ezek a gyermekek otthon nevelődve megfelelő gondoskodással, törődéssel, illetve szerető-nevelő közegben tudjanak hasznos tagjaivá válni a magyar társadalomnak. Ez a kör három gyermek után, a legkisebb nyolcéves koráig jelenleg a minimálnyugdíj összegét kapja kézhez – ami évek óta 28 500 forint. Nem világos, hogy a juttatás összege milyen okokból van összekötve a minimálnyugdíjjal, mint ahogy az sem, hogy miért éppen annyi, amiből egyetlen gyermek havi étkezése sem fedezhető.

Ugyanakkor látni kell, hogy a meghozott nagy volumenű és kiterjedt magyarországi családtámogatási eszközrendszer ellenére a gyermekszám nem emelkedett hazánkban erőteljesen. Az elmúlt néhány évben született gyermekek száma a Magyar Nemzeti Bank számításai szerint csak egy 6,5-6,8 milliós országra lenne elég. Így az általános ösztönzők mellett sokkal inkább egy olyan célzott programmal kellene előállni, mely arra a mintegy 15-20 százalékos rétegre – zömében középosztálybeli és konzervatív gondolkodású fiatalokra – koncentrálna, akikben megvan az elkötelezettség és a motiváció a nagycsaládos életre. Ráadásul ők nem ingyen kapnák ezt a támogatást: a szakemberek által láthatatlan munkának nevezett foglalatosságuk végzésével a gyermeknevelésben és a háztartások vitelében rendszeres, napi sokórás munkát végeznek – jelenleg minimális anyagi támogatás fejében. Erre vonatkozó számítások alapján a láthatatlan munka a GDP több mint harminc százalékát teszi ki, s a pénzzel nem honorált munkavégzésnek jelentős része gyermekneveléssel kapcsolatos tevékenység.

Szakmai körökben már ismert ennek a problémának egy kidolgozott megoldása, ez pedig a hivatásos szülők (hiszük) életpályamodell. Ennek a programnak a segítségével a jól körülhatárolandó és a hazánk jövője szempontjából aranytartaléknak számító családokat kellene garantált jövedelemmel „megkínálni”.

Országunk versenyképessége ugyanis jelentős részben attól is függ, hogy hányan vagyunk s hányan leszünk. Kína nagyrészt azért közelítette meg gazdasági téren az Egyesült Államokat, mert – a látványos fejlődése mellett – nagyon sokan vannak. Én már akkor elégedett leszek, ha nem is leszünk nagyon sokan, de elegen!

A szerző közgazdász, főiskolai tanár

(A borítóképen a SEWS Komponens és Elektronikai Európa Kft. móri üzeme 2020. november 30-án. A japán cég a nagyvállalati versenyképesség-növelő kormányzati támogatásból elnyert 960 millió forintból 561 munkahelyet őriz meg az összesen 2,75 milliárd forintos beruházással Fotó: MTI/Vasvári Tamás)