Rajnákok az életünkben

Ki kell állni a becstelen és aljas módon leügynöközött Karikó Katalin mellett.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Elkezdődött az 1969–1970-es tanév.

A Fészek utcából indulok reggelente gyalog az iskolába. Eleinte a Virányos úton, de hamar átszokom a Szarvas Gábor útra, mert ott több az ismerős, az osztálytárs, izgalmasabb, mozgalmasabb, mint a fák árnyékolta, csöndes és kihalt Virányos. A Szarvas Gábor téren közért is van, ABC, ahová be lehet térni zacskós tejért, kifliért, ziziért, limóporért.

Hátitáskámban ábécéskönyv, kék csomagolópapírba kötött füzetek piros keretezésű címkével, még anyám írásával, miszerint Ba­yer Zsolt I. oszt. tan., csak így, hogy első osztály, nem volt A meg B, a Ratkó-korszak után vagyunk, már alig születünk.

A Fészek utca és a Szarvas Gábor utca sarkán áll egy olyan villaszerű épület, egyszer cseresznyét lopunk a kertjéből, illetve nem mászunk be a kertbe, csak a kerítésre állunk fel, és az utcára kihajló ágakról szedjük a piros bogyókat. Ebből aztán baj lesz, mert „ott a Fehér Lajos lakik”. Úgy mondják ki ezt a nevet nekünk, mintha az ágy alatt lakó éjszakai szörnyről lenne szó, kár, hogy nekünk fogalmunk sincs, ki ő. Kicsit lejjebb, a Szarvas Gábor út középső részén, egy nagy park mélyén áll egy modernebb kockaház, abban pedig Lázár György él, akinek szintúgy csak suttogva szabad kimondani a nevét, azt pedig még suttogva sem szabad megismételni, amit apám mond róla, róluk odahaza. (Sétánk egy későbbi szakaszán újra összefutunk majd Lázárékkal, pontosabban Lázárnéval, aki már gimnáziumban tanította nekem az oroszt.)

Az mindenesetre biztos, hogy Fehér Lajosnál és Lázár Györgynél sokkal izgalmasabb minekünk az utca alján lakó Juhász Jácint meg a Lázáréktól nem messze lakó Dobos Attila, őket ugyanis láttuk a tévében. Egyikük benne volt az Egri csillagokban is, A Tenkes kapitányában is meg a Borsban is, „azannyát!”. Dobos Attila meg azt énekelte, hogy „kövek a vízparton” és „a boldogságtól ordítani tudnék”, és azt a szüleim is dúdolgatták odahaza.

A suliban is érdekes a gyerekek szocioló­giai összetétele, bár – ezt talán mondanom sem kell – ilyesmi dolgokról nem hallottunk még. De az egyik osztálytársam valahogy szoros rokoni kapcsolatban áll Örkény Istvánnal, a másik, Zoboki Gábor igazi kultúrlény, a harmadik apja meg munkásőr. A legszebb lányok az osztályból meg mind a Zalai úti tiszti lakótelepről járnak be reggelente, K. Anikó, M. Zsuzsi és B. Erika. De a felettünk lévő osztályokba járnak a Szelényi lányok, Lilla meg Szonja, együtt Szekér Gyulával, aki meg „annak” a Szekér Gyulának a fia, hűha…

És vannak még ketten. Ott vannak mindenhol, de már nagyobbak, 13-14 évesek. Így csak látásból ismerjük őket és suttogunk a közelükben, rólunk pedig, elsősökről-másodikosokról nem vesznek tudomást. De látjuk őket nap mint nap, ott vannak reggelente az utcán, jönnek iskolába, ott vannak az osztályban, a folyosókon, a zsibongóban, az udvaron, fociznak, tengóznak, esznek a napköziben, mi pedig félünk tőlük.

Egyikük F. E., másikuk E. H.

Nagyon rosszban vannak. Két dudás egy csárdában? Nem tudom. F. E. csöndes, sápadt, de mégis tiszteletet parancsoló, látszik rajta, hogy nagyon bátor és majdnem mindent kibír. Ezzel szemben E. H. hangos, tolakodó, durva és nyers és kötekedő.

Nemecsek és Geréb? A fene se tudja, fene se érti…

Nem verekedtek soha. Nem is vitatkoztak, nem szólalkoztak össze hangosan, leginkább csak méregették egymást csöndesen, de a feszültség tapintható volt kettejük között. Mi nem igazán értettük, és csak lassan, évek alatt értettük meg.

Egyszer egy pillanatra úgy tűnt, kibékülnek, de az is csak látszat volt, a pillanat szülte, csalóka béke. Ez akkor történt, amikor a Szelényi családot kiutasították az országból és mentek Ausztráliába. Akkor sokan kísértük el Ferihegyre a gyönyörű Szelényi lányokat, többek között a Szekér fiú is, és akkor ott volt egy helyen, egymáshoz szokatlanul közel F. E. és E. H. is. Majdnem kezet fogtak. De aztán mégse.

És jön a gimnázium Lázárnéval, Czinével, Márton és Csík és Decker tanár urakkal, valamint az eddiginél is sokkal izgalmasabb szociológiai hátterekkel. Az általános iskola világa eltűnt, szétszéledt, s csupán ketten maradtak velem továbbra is: F. E. és E. H.

Ez már a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje. Most már ismerem mindkettőt, és tudatosan választok, ha látom őket vagy szóba kerülnek. S persze egyre tudatosabb lett minden.

Például az, mi a jó, mi a rossz. Mi az igazság, mi a hazugság. Persze az otthoni suttogások addig is nyilvánvalóvá tették mindezt, de mégiscsak más megélni. Nagyon fontos, amit apád mond, de még fontosabb, amikor rádöbbensz örökre és visszavonhatatlanul, hogy apád igazat mondott. Annál talán csak az lehet fontosabb és nehezebb, ha rádöbbensz, apád hazudott. Vagy azt hitte, az igazat mondja, de nem volt igaza. Bár úgy talán könnyebb…

F. E. és E. H. is egyre közelebb került az elkerülhetetlen konfliktushoz. Például akkor, amikor Hölvényi Gyuri disszidált. Ritkán disszidáltak gimnazisták, így aztán „ügy” lett belőle. Ahogy Pierre mondja a Megáll az időben: „Ez már a te ügyed, mi, Rajnák?”

Jön két Rajnák valahonnan, valamelyik ügyosztályról, és Hölvényi barátait sorra rendelik be az igazgatóiba, hogy az egyik fenyegessen, a másik meg barátkozzon velünk. Azt akarják, valljuk be: tudtunk róla, hogy Hölesz kint fog maradni, de nem szóltunk, és ezzel bűnt követtünk el.

Mi nem vallottuk be, hogy tudtuk, és azért nem vallottuk be, mert nem tudtuk. Bár feltehetőleg akkor sem vallottuk volna be, ha tudtuk volna. De ott, az igazgatóiban már majdnem összeverekedett F. E. és E. H.

Tudja, kedves Katalin, attól tartok, az a két Rajnák, a mi két Rajnákunk ma éppen európai demokrata valahol. Ugye érti?

S micsoda szerencsénk van, hogy nekünk már csak ilyen Rajnákok jutottak. S ha tovább sétál velem egy kicsit még, akkor elviszem Ercsi helyőrségbe, ahol még egy Rajnák töltött velünk egy évet besúgóként, s ott volt aztán az ELTE-n is, s besúgott továbbra is, amikor meg lebukott, hát megvonta a vállát.

Az ön Rajnákja viszont rendőrfőkapitány lehetett, kedves Katalin, mégpedig a rendszerváltás után, s akik rendőrfőkapitányt csináltak belőle, azok most önt ügynöközik. Mert a bűn ismét az erényt szólítja fel önigazolásra.

Önnek ez lehet furcsa, nekünk már régen nem az.

F. E., a Forradalom Emlékezete és E. H., az Ellenforradalom Hazugsága máig nem vitte kenyértörésre a dolgot. S most kezd kiderülni, micsoda képtelen hazugság volt a békés rendszerváltás is. Most, amikor E. H. megint nyíltan és egyre nagyobb hangon fenyegeti F. E.-t. Szóval mégiscsak nekünk kell lerendeznünk. De mindez ne szegje kedvét, kedves Katalin. Tartsa meg ezt az országot jó emlékezetében. Hiszen már annak idején, amikor én még csak készülődtem erre a világra, s később is, amikor messziről figyeltem a dolgokat a kékbe kötött füzeteimmel a hátamon, az ön édesapja már bátran és egyenesen képviselte az igazságot. Az egyetlen igazságot. Mert ebben nincsen „egyrészt-másrészt”.

Rajnákból nincsen jó és felmenthető. A Rajnákokat el kell takarítani.