„Quis custodiet ipsos custodes?” – Ezt a latin mondást már sokan, sokféleképpen interpretálták. A posztmodern kor kitaszító kultúrájában e kérdésnek azonban továbbra is van létjogosultsága. Ki vigyáz azokra a konzervatív érzelmű állampolgárokra, akiknek puszta létezése a félművelt, balliberális politikusok gyűlöletáradatának célkeresztje? Azokra, akiknek eszméi, gondolatai, érzelmei és jövőképe reakciósnak, rasszistának, előítéletesnek, homofóbnak és idegengyűlölőnek van bélyegezve? Akiket rendre kirekesztőnek és fasisztának stigmatizálnak, holott a mai progresszív vezetőkhöz képest még együttvéve sem érnék el a pályakezdő kisnyilasok ifjúsági tábori színielőadásának színvonalát. A válasz e posztmodern, disztópikus világban azt hiszem, egyértelmű. Mi őrizzük magunkat. Mi őrizzük egymást.
Roger Scruton munkásságának egyik ékköve az a mondás, hogy „a konzervativizmus akkor válik tudatossá, ha arra rákényszerítik”. Ekkor ébred tudatára, ekkor nyújtja legjobb formáját, és ekkor válik azzá a mozgalommá, amellyé rendeltetett. Egy olyan korban, amelyben a liberális önkény hatalomkoncentrációs törekvései – progressziónak álcázva – szemünk előtt omlasztják le annak a civilizációs rendnek az alappilléreit, amelynek megőrzéséért Európa nemzetei a XX. században még vérrel és verejtékkel küzdöttek, ott a konzervatív erők mozgalommá egyesülése mindennél fontosabb. Egy korban, ahol csak én van, de közösség nincs. Ahol az önérdek fontosabb a polgári szellemnél, a személyes vélemény a közjónál, az érdek az értéknél, a politikai korrektség a szólásszabadságnál. Ahol az „együtt a sokféleségben” jelszó papíron ugyan létezik, de a mögötte húzódó eszmeiség kiüresedett, hisz az egyén – egyre inkább abnormalitásba hajló – sokféleségének bálványozását hirdeti fennhangon a közösségek, nemzetek sokféleségének megőrzésével szemben. Szép új világ.
A konzervativizmus és a liberalizmus szembenállására mindig is zéró összegű játékként tekintettünk. Alapelveink ellentétesek, céljaink nem is lehetnének eltérőbbek, de vitára, egymás meghallgatására eddig még ennek ellenére is képesek voltunk. Még akkor is, ha a liberális gondolkodás legnagyobb teljesítménye e téren mindig is az volt, hogy haladásellenességgel és kirekesztéssel vádolták a konzervatívokat. A változás elkerülhetetlensége univerzális állandó, mi, konzervatívok pedig tökéletesen tisztában vagyunk ezzel. Az azonban nem mindegy, hogy a fejlődés milyen mértékben és mennyi idő alatt következik be. Ahogy az sem, hogy azt természetes evolúció eredményezi, vagy forradalmi erők hívják életre és kényszerítik rá a társadalomra. Patrick J. Deneen A liberalizmus kudarca című könyvében tökéletesen fogalmazza meg: „az emberiség számos kihívással néz szembe, az egyik legnagyobb, hogy a fejlődést túlélje”.