Ki őrzi az őrzőket?

A globális elnyomásra globális válasz kell, egy nemzetközi konzervatív mozgalom, amely valódi értékeken alapuló új világért küzd.

Lima, 2017. november 26. Feminista szervezetek a nõk ellen elkövetett erõszakos cselekmények elharapózása miatt tüntetnek a perui fõvárosban, Limában 2017. november 25-én, a nõk elleni erõszak megszüntetésének világnapján. A bántalmazások és gyilkosságok gyakoriak a dél-amerikai országban, ahol a tettesek felelõsségre vonása sok esetben elmarad. (MTI/EPA/Ernesto Arias) Fotó: Ernesto Arias

Amikor egy közös ellenség legyőzése volt a tét – legyen az a nácizmus vagy a kommunizmus –, e két ideológiai irányzat képviselői félre tudták tenni különbözőségeiket, és képesek voltak szövetséget kötni a társadalmi rend túlélése érdekében. A történelem bizony ismétli önmagát. Egy új, ezúttal már nemcsak céljait, de összetételét tekintve is globális totalitárius rezsim, egy hangos, ámde kisebbségben lévő progresszív vezetés kívánja a liberalizmus zászlaja alatt egyre erőteljesebben rákényszeríteni a többségre saját kifacsart, valóságtól elrugaszkodott, ellentmondásokkal teli, céljait tekintve messze illiberális ideológiáját.

Szükség van arra, hogy a liberálisok nem elvakult, elfajzott szárnya, hanem a józan ésszel, racionalitással és műveltséggel még megáldott, mérsékeltebb képviselői belássák, hogy a liberalizmus szárnyai alatt dédelgetett progresszívok messze túlnőtték az általuk már csak „paleoliberálisnak” bélyegzett klasszikus irányvonalat és annak céljait. Talán ők is képesek még felismerni, hogy az a progresszív dogma, hogy a haladás révén mindenki ugyanolyan igazságos elbánásban részesülhet, igazából téveszme. Hogy az egyre inkább elnyomó jelleget öltő progresszív rendszer normabontása nem hoz mást, mint fragmentálódást, polarizációt és egyre mélyülő szakadékot az egyenlőtlenségek terén, amely őket éppúgy érinti, mint bárki mást.

A progresszívok harsogva átkozzák a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben kiélvezik az általa biztosított előnyöket. Feláldoznak mindenkit a fehér felsőbbrendűség oltárán a rasszizmus leszámolása érdekében, miközben saját „véleményvezérei” annak tökéletes megtestesítői. Azt ígérik, hogy felszabadítják az egyéneket, ha kell saját testük rabságából is, csakhogy párhuzamosan szélsőséges elnyomást okoznak a társadalomban. Globális közösséget ígérnek, de egyidejűleg megfosztanak gyökereinktől, lokális közösségünktől, globális közönyt, elidegenedést okozva ezáltal. Habzó szájjal követelik saját irányukba a toleranciát és elfogadást, miközben messze intoleránsabbak bármely irányzat képviselőinél. Ha baloldalon már nem is, nálunk bizony még létezik erre fogalom: képmutatás.

A progresszió elnyomja, újradefiniálja és kiüresíti a liberalizmus személetmódját, törekvéseit, valódi eszme nélkül hagyja az ideológia eredeti támogatóit, és saját érdekeire használja, majd kitaszítja oltalmából azokat az elnyomott rétegeket, amelyeket a liberalizmus addig felemelni kívánt. A progresszívok az elmúlt pár év alatt több eredményt akartak elérni, mint ami a feministáknak vagy a polgárjogi mozgalom képviselőinek a múlt évszad közepétől kezdve együttvéve sikerült. Ahhoz ugyanis kétség sem férhet, hogy a #metoo vagy a BLM-kampányok, amelyeket a progresszívok zászlajukra tűztek, nem a női egyenjogúságról vagy a feketék elnyomása elleni harcról szóltak. Ugyanolyan globális hatalomkoncentrációs törekvések voltak, amilyen volt az illegális migráció kérdése vagy a mostani genderlobbi. Mint a fenti totalitárius rezsimeknél, a progresszivizmus esetében is kódolva van a bukás, hogy a rendszert saját nagyravágyása dönti romba; az, hogy saját szűklátókörűségének áldozataként nem veszi észre az önképe és a valóság között egyre növekvő és mélyülő szakadékot. A kérdés csak az, addig mit tesznek még tönkre? Mi lesz a következő fő bűn? A kereszténység? Az anyaság? A szülés?

A progresszívok hiába emelik piedesztálra az egyént, az autonómia, amit számukra adnak, csak látszatautonómia. A kulturális normáknak nem megfelelő emberek felszabadítását sürgetik, nem a szabadságjogok általános szélesítését. A demokrácia is csak addig kívánatos politikai berendezkedés számukra, ameddig kiszolgálja érdekeit. De amint a demokratikus többség elkezdi visszautasítani természetellenes elveiket, a demokrácia máris lebontandó, idejétmúlt, megszüntetendő rendszerré válik. Pontosan úgy, ahogy annak ijesztő jeleit már hazánkban is láthattuk, többek között Fekete-Győr András vagy Dobrev Klára nyilatkozataiban, akik előre bejelentették, hogy hatalomra jutásukat követően egy picit le kell bontaniuk majd a jogállamiságot, hogy elszámoltathassák a nemzeti-konzervatív politikusokat, választókat.

De hogyan tudja egy olyan irányzat megszólítani a globális kommunikáció korában a tömegeket, amely eredendően lokális? Egy ilyen globális kihívásra lokális válasz már rég nem elegendő. Különösen akkor nem, amikor a józan észt teljességgel nélkülöző elnyomó rezsim a nemzetközi média és a nagyvállalatok oltalmában bármit megtehet. Utóbbi esetében cserébe nagyvonalúan elsiklik a rezsim afelett, hogy ugyanazok a cégek lengetik most nagy lelkesen a szivárványos zászlót, amelyek anno – bizonyíthatóan – pénzelték a náci pártot vagy használták ki a kényszermunkások tömege által nyújtott előnyöket. Most, hogy a gazdasági érdekük úgy kívánja, természetesen kiállnak a diverzitás és az egyéni szabadság jelszava mellett. Persze csak Amerikában és Európában, az arab országok viszonylatában már nem ennyire bátrak. Az a fránya gazdasági érdek ott mást kíván…

Önkritika nincs, erkölcs nem is volt.

A konzervatívok ma minden országban ugyanazokkal a kihívásokkal küzdenek. Hiá­ba eltérők a hagyományok, az értékek, hiába eltérő jelenkorunk társadalmi valósága, a kihívás és az arra adandó válasz Budapesttől Berlinig, Rómától Varsóig ugyanaz. Képesnek lenni megszólítani a társadalmaink progresszívok által elnyomott és kirekesztett tömegeit, erősíteni hangunkat; visszanyerni az egyetemeket, teret nyerni a médiában és a közösségi médiában, hogy mi is formálni és tematizálni tudjuk a közvéleményt; létrehozni olyan nemzeti és nemzetközi konzervatív közösséget, amely védi egymást, mert más nem fog bennünket; és kinevelni a jövő keresztény-konzervatív nemzedékét, az irányzat fiatal vezetőit, képviselőit, akik folytatják a megkezdett harcot.

E pontokban mára Európa minden konzervatív vezetője, és minden általuk képviselt konzervatív érzelmű ember egyetért. Egyetértenek abban, hogy a globális elnyomásra globális válasz kell. Egy nemzetközi konzervatív mozgalom, amely kiutat mutat ebből a kulturálatlan, előítéletes, arrogáns, harsány és demagóg világból. Amely többre tartja a társadalmat annál, hogy tagjait uniformizálja, és a nemzeteket annál, hogy kulturális sokszínűségüket feladva egymás képére formálja azokat. Amely támogatja, oltalmazza a nemzetet, a családot, a kulturális értékeket és a hagyományokat. Egy mozgalom, amely a progresszió béklyójából kiszabaduló, valódi értékeken alapuló, valóban szép, új világért küzd.

A szerző az Alapjogokért Központ munkatársa

(Borítókép: Tüntetés a nők elleni erőszak megszüntetéséért. Fotó: MTI/EPA/Ernesto Arias)