A meteorit becsapódása előtt

A világ a kettes számot szereti. Férfi és nő. Két pólus. Pozitív és negatív. A kettes számrendszerre épülő komputertechnika. Ami már átszövi az életünket. Létezni sem tudnánk nélküle. A Teremtés száma is a kettes.

Gyakran olvashatunk ilyesmit: hamarosan megtörténik a Föld bolygó pólusváltása, és vagy belepusztulunk mind, vagy maradnak páran. Állítólag volt már ilyen.

Most is pólusváltás előtt állunk. Valakiknek az az érdekük, hogy a pusztulás lehetőségét minél előbbre hozzák. A testi, lelki, a személyiség felbontásával elérhető pólusváltást, a pólusváltás kikényszerítését mindennapi értékrendszerünkből. Ez az erkölcs halála, örök emberi értékekkel bíró kapcsolatrendszerünk szétverése lenne. Az erkölcs zuhanása, majd becsapódása, halála.

A józan ész temetése.

Pár napja részt vettem egy beszélgetésen, ahol a színpadon egyházi felekezetek vezetői értékelték a mai helyzetet. Tették ezt okosan, méltósággal, egymás iránti tisztelettel. Kicsit olyan volt ez, mint amikor egy jól láthatóan közeledő hatalmas meteorit becsapódása előtt úgy gondoljuk, jobb nem beszélni a közelgő veszedelemről, és úgy pusztulunk el, hogy illedelmesek maradunk, hogy elhazudjuk magunk elől az utolsó pillanatokat.

Nincs idő.

Most kongresszus volt Magyarországon. Vasárnap megérkezett a legfőbb katolikus pásztor. Érdeklődve lestem a programot. Vajon amikor a természettel tökéletesen ellentétes folyamatokat próbálnak meg emberek, csoportok, érdekközösségek elindítani, a katolikus egyház, de általában az egyházi felekezetek tudomást vesznek-e az érkező, pusztító, világító kőről vagy nem? És nemcsak a felháborodás szintjén, nemcsak elvi viták elpocsékolt idejében, hanem tevőlegesen, határozottan, vállalva az ezzel járó sár- és ürülékdobálást. Beleállnak-e ebbe a küzdelembe úgy, ahogy az elvárható, ahogy például magam, gyakorló katolikus ezt elvárnám tőlük?

Születik-e nyilvánosság előtt vállalt határozat arról, hogy az egyházi fenntartású óvodákba, iskolákba, gyermekotthonokba nem engedik be a nemi identitásuk zavaraiba beletébolyodott „térítőket”? Mert bizony ők már térítők, nem „előadók” nem „meeting-spílerek”, hanem teljes meggyőződéssel, sokszor meggyőző erővel bíró kedves nénik és bácsik. Akik táskájukból előveszik a két szerelmes királyfit, és látszólag kedvesen, a másság ünnepével megosztják gyermekeinkkel, unokáinkkal a képtelenséget, hogy a világ nem a kettes számra épül. Meg tudják-e zavarni (meg tudják) a világ üzeneteit épp hogy csak puzzle-szerűen összerakó gyermeket abban, ami számára genetikusan és már tapasztalati úton is nyilvánvalónak látszik?

A világjárvány után a templomok ismét megteltek. Lehetetlen nem észrevenni, hogy most, amikor fogalmunk sincs, mi volt, mi van és mi lesz – az emberek nagy része istenkeresésben van.

Vasárnaponként nem férünk el sem a svábhegyi, sem a Bécsi úti templomban. Van, aki ott találkozik a betegségben elhunyt szerettével lélekben, van, aki fél, és oda menekül, van, aki túl van rajta, és hálát ad, zokogva, megkönnyebbülten térdel a padban. És szól hozzá közben valaki az oltár felől, elöl a pap szóval, mögötte Isten halkan, de érthetően. Most már talán megengedi a miserend, hogy a végén megfogjuk egymás kezét, hálát adjunk. Soha nem volt ilyen erős ismeretlenek között ez a kézszorítás, mint most.

Itt van tehát a lehetőség. Isten a járvány okán közel engedett bennünket magához, rettenetesen közel. Most meg lehet szólalni, most hallani fogja.

De meg merünk-e szólalni még? El tudjuk-e mondani, hogy féltjük gyermekeinket, a következő generációkat ennek az új járványnak a pusztító erejétől? A Covidot talán le lehet győzni – vajon ezt is? Mit kell tennünk, hogy a Covidnál sokszorosan fájdalmasabb pusztulást elkerülhessük?

Például azt, hogy a világi kormányzás által hozott rendeletek, igyekezetek mellett a vallási felekezetek összefognak, és olyan egységben, egymás iránti szeretetben, ahogy azt azon a bizonyos találkozón tapasztaltam és ahogy bizonyos értelemben a pápa is hangsúlyozta. Fellépnek gyakorlati módra a fenyegető veszély ellen? Nem kétséges, ha így történik, eszelős ordibálókkal találják szembe magukat.

De az ordibáló mindig azért üvölt, mert tudja, mögötte nincsenek elegen. Az Istenben vagy Isten nélkül a barátságban, a szerelemben, a szeretetben élő néma embertömeg nem akarja meggyalázni a kettes számot, nem akar emberhez méltatlan életben élni. És úgy gondolja, aki más számrendszerre esküszik, szíve joga – de hogy megpróbálja erőszakkal a demokráciára, a liberalizmusra vagy bármi másra mutogatva kibillenteni ezt az ősi törvényt a helyéről, az nincs rendben; az ne akarjon erkölcsi világuralomra törni, mert az a hanyatló Róma, az a pusztulás, az inferno.

Úgy vélem, most itt a lehetőség az egyházak számára, hogy konkrét, érdemi lépéseket tegyenek. Úgy vélem, most a járvány okán is ott lélegzik mögöttük Istenben egy olyan erő, amely ezekhez a lépésekhez meg tudja adni a háttérenergiát. Most itt a lehetőség, hogy félretéve különbözőségeiket, az eredő emberi értékrendszert megmentsék, ha a pusztulástól nem is, mert azt nem engedi maga a természet, hanem a súlyos sebtől, az eldeformálódástól.

Most kaptunk egy világjárványt, amiről ki fog derülni, saját magunknak okoztuk. Most kaptunk egy halálos leckét. Vajon meg tudjuk előzni a következőt? Magam úgy gondolom, ennek következetes hangsúlyozója maga a pápa kell, hogy legyen. És csalódtam, mert nem így történt. Attól félek, nem csak én. És ha a lelki vezetőink, hitünk szónokai nem kelnek ki kellő módon a nyilvánvaló mellett – akkor el kell gondolkozni, hogyan tovább. Körülöttem vannak nagyszerű papok, atyák, akikben bízom, de ők helyzetüknél fogva csak a rájuk bízott közösségekben tudják erősíteni a lelkeket. Erre is nagy szükség van, de ez kevés.

Ezen a bizonyos találkozón is hallhattam: az egyházak elvi kötelessége, hogy bírálják a mindenkori világi hatalom olyan ténykedéseit, melyek az örök emberi értékek ellen szólnak. Kormányok mennek-jönnek, az egyház marad – mondta a püspök úr –, de az egyháznak a több ezer éves értékrendszert kell képviselni.

Szép szavak. Szép elmélet. A gyakorlatba kell emelni az elméleteket.

És világosan látni, a genderideológia és csatolt részei már nem az emberi másság vállalásáról, a demokráciáról szólnak. Mint minden az elmúlt évtizedekben, ez is üzlet. Budapest VII. kerületében megnyílt az első nemátalakító magánkórház, naponta követik újak. Mögöttük az ezen átalakításhoz szükséges eszközök, implantátumok gyártói. Könyvkiadók repülnek rá az új értelmezésű kiadványokra, elképesztő anyagi háttérrel, megtérülési igény nélkül, mert az elmélet minél szélesebb körben való elterjesztése maga után vonja a gyakorlatban az üzleti célok megvalósulását. Megindult az újfajta gyermekpszichológusi kiegészítő képzések sora, természetesen pénzért, hogy legyen, aki „értő módon” a hamis tudomány keselyűjével (mert ehhez a bagolynak már semmi köze) a vállán elindul fizetésért pusztító útjára, a milliárdnyi szájmaszk gyártói új üzleti távlatokat keresnek.

Nincs idő.

Látom Istent messze, mozog a szája, beszél, mond valamit. Azért vannak a közvetítők, hogy felerősítsék ezt a hangot.

De ha nem közvetítik, ha nem hallom, magam indulok el feléje. Ezt hívja a XXI. századi tudomány posztmodern vallási identitásnak. A magamtól megkeresett Istent.

A szerző író, rendező

A borítóképen: Ferenc pápa (középen) az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zárómiséjén a Hősök terén 2021. szeptember 12-én. A kongresszust lezáró úgynevezett statio orbis szentmise hagyományosan a katolikus rendezvénysorozat legünnepélyesebb eseménye.
Fotó: MTI/Bruzák Noémi