Ha rögtönzött közvélemény-kutatást végeztem volna az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitómiséje előtt arról, hogy az emberek milyennek képzelik majd el az eseményt és főként az azt megelőző ünnepséget, bizonyára sokan fogalmaztak volna meg lesújtó, lesajnáló véleményt. Nagy számban lettek volna olyanok – itthon és Európa beteg, nyugati felében –, akik úgy képzelték volna el a rendezvényt, mint egy középkori, kolostori szertartást. Szinte hallom a visszatérő panelmondatokat, hogy a színpadon majd idős nénik és bácsik énekelgetnek, imádkoznak, miközben a hívek – jellemzően szintén koros emberek – a kezükben rózsafüzért morzsolgatva követik figyelemmel az eseményeket. Természetesen a leírásokat uralták volna a sötét színek, a szürke és a fekete, amitől a szertartás már-már gyászmisejelleget öltött volna. Ha így lett volna, ez azt üzenhette volna a világnak, hogy a kereszténység Európa számára egyre inkább csak illúzió. S nemcsak a kontinens nyugati felében látszana elveszni a kereszténység, hanem a rossz példa azt mutatta volna, hogy a láng Közép-Európában is kihunyóban van.

Hála istennek nem így történt, a tegnapi nyitóünnepséggel ugyanis olyan erős üzenetet küldtünk az élni akarásunkról a világnak, ami még a legoptimistább keresztény híveket is meglephette. A megnyitót nézve eszembe jutott a Pió atyának tulajdonított jövendölés: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” 

Nem állítom, hogy ez a jövendölés a tegnapi nyitórendezvényről és úgy általában a kongresszusról szólt, de hogy az esemény nagy hatással lehet a világra, az biztos. A színpadon ugyanis nemcsak sötét ruhákba öltözött idős nénik és bácsik énekelgettek és imádkoztak, hanem színes népviseletbe öltözött gyerekek, fiatalok és felnőttek dicsőítették énekkel és tánccal az Urat, közben a magyar kultúra értékeit is felvonultatva. A közeli képeken jól látható volt a szereplők sugárzó tekintete, az emberek őszinte mosolya, az előadás dinamikája pedig egyenesen magával ragadta a hallgatóságot. A műsor egyszerre volt friss és konzervatív, keresztény, ugyanakkor a világiaknak is szóló, lenyűgöző, de egyben visszafogott. Ahogy teltek a percek, egyre inkább kihúztam magam, és mind büszkébb voltam arra, hogy keresztény magyar vagyok.