Joe Biden bevándorláspolitikája a gyakorlatban megbukott

Miután idén januárban beiktatták az Egyesült Államok új elnökét, az amerikai közvélemény kíváncsian várta, hogy a kifejezetten bevándorláspárti Joe Biden miként fogja a gyakorlatba átültetni a „nyílt határok” fémjelezte bevándorlási tervét. Tíz hónappal a grandiózus tervek meglebegtetése után azonban úgy tűnik, nemcsak az országban élő 11 milliónyi migráns honosítási kezdeményezése omlott össze, hanem az Egyesült Államok és Mexikó határán feltorlódott bevándorlók szervezett azonosításának, majd visszafordításának gyakorlata is.

Az új, demokrata színezetű elnöki adminisztrációval kapcsolatban már az első hónapokban komoly aggodalmak láttak napvilágot, miután a történelmi rekordokat idéző tavaszi migrációs nyomás közepette Joe Biden úgy döntött, megemeli az országba befogadható jövevények számának plafonját. A nehezen védhető döntésnek meg is lett az eredménye: miközben az ország déli határszakaszán egyfajta humanitárius krízis alakult ki az odaáramló bevándorlócsoportok miatt, addig az elnök népszerűségi indexe idén először csökkenő tendenciát mutatott. Minden jel arra enged azonban következtetni, hogy sem Biden, sem a bevándorlás kérdésének kezelésével külön megbízott alelnök, Kamala Harris nem vonta le a megfelelő tanulságokat, ugyanis nemcsak a számadatok, hanem a határvédelemmel összefüggésben kiadott belbiztonsági irányelvek is azt mutatják, hogy teljes mértékében életképtelen a demokraták bevándorlási terve.

Ami a számadatokat illeti, csak idén több mint 1,6 millió úgynevezett közbeavatkozási eljárást rögzítettek az amerikai határőrség munkatársai, amely minden egyes illegális határátlépésre irányuló kísérlet megakadályozását jelenti, függetlenül attól, hogy az elkövető kísérelt-e meg a múltban hasonló cselekedetet. Ezen eljárások száma húszéves rekordot döntött meg, az Egyesült Államokban ugyanis utoljára az ezredforduló tárgyévében regisztráltak ehhez hasonló mennyiségű határsértést. Mi több, a Biden-adminisztráció első hat hónapjában becslések szerint mintegy 250 ezerre tehető azon illegális bevándorlók száma, akik úgy jutottak át az Egyesült Államok–Mexikó határon, hogy a hatóságok képtelenek voltak tetten érni őket. A hivatalos jelentések szerint mindemellett szót kell ejteni arról a naponta ezer és másfél ezer közé tehető migránsról is, akik bár szerepelnek a tetten ért határsértők között, valamilyen okoknál fogva már hiányoznak a hivatalosan őrizetbe vett személyek jegyzékéből.

Hogy mi magyarázza a – látszatra egyébként rekordszámú – közbeavatkozási eljárások számát, valamint az országban keringő, negyedmilliósra becsült azonosíthatatlan bevándorlók közti ellentmondást? Erre elsősorban az elnöki adminisztráció „nyílt határok” fémjelezte bevándorláspolitikája szolgál válaszként. A belbiztonsági tárca ugyanis – bár továbbra is aktívan dolgozik azért, hogy feltartóztassa a határsértőket – a menedékkérői státusuk elbírálásáig már nem toloncolja őket ki az országból. Hűen érzékelteti az ezen új eljárásrenddel kapcsolatos demokrata felelősséget az a tény, hogy a látszólag aktív határvédelmi, a gyakorlatban azonban passzív migránspárti politika a korábbi elnök, Donald Trump idején elfogadhatatlan lett volna. Biden elődje ugyanis nagyszabású, Maradj Mexikóban! nevezetű kampányt indított annak érdekében, hogy az elbírálásra váró migránsok államokon belüli kallódását még csírájában elfojtsa.

Ám az említett számadatokon és a lokális határvédelmi gyakorlatok újrahangolásán túl szövetségi szinten is kirajzolódik a kifejezetten bevándorláspárti politika lobbiereje. A jelenlegi migrációs helyzet ismeretében – érthetetlen módon – épp a hetekben tette közzé Alejandro Mayorkas belbiztonsági miniszter azt az irányelv-dokumentációt, amely a 2009 és 2017 közti Obama-érához hasonlóan ismét kiszélesítette azon helyszínek és intézmények listáját az Egyesült Államokban, ahol lényegében egyetlen állami szerv sem intézkedhet az illegális bevándorlás bűncselekményének tettenérésekor. Magyarán, a bizonyítottan törvénysértő jövevényeknek az állam egyfajta védelmi zónákat alakított ki, ahol az erre szakosodott rendvédelmi szervek jogkörét felfüggesztették.

Az iskolák, az óvodák, a felsőoktatási intézmények, az imaházak és bizonyos krízisközpontok mellett ilyen intézményeknek számítanak most már a kórházak, a rekreációs és a mentálhigiéniai központok is, ám beszédes, hogy a jegyzék már kampányeseményeket, valamint demonstrációkat is védettnek minősített. A dokumentumban természetesen szerepel egy olyan passzus, amely kivételes esetek apropóján felhatalmazást ad egy, az említett helyszíneken tetten ért illegális bevándorló őrizetbe vételére, ez azonban csak kiemelt nemzetbiztonsági, ön- és közveszély függvényében lép életbe, amely az esetek többségében a tettenérés pillanatában azonnal nem állapítható meg.

A tárgyalt migrációs adatok tükrében belátható, hogy mind a Biden-adminisztráció látszatalapú határ menti gyakorlata, mind pedig a szövetségi kormány által kiadott, védett zónákat tartalmazó irányelvgyűjtemény alátámasztja azon kritikusok állításait, miszerint a jelenlegi elnök aktívan hozzájárul ahhoz, hogy az országban egyre inkább eluralkodjon a társadalmi rendezetlenség. Egyes kommentátorok megjegyzik, nem kizárt, hogy miként a tavalyi elnökválasztási kampány folyamán látott tüntetés- és fosztogatóhullámok kellőképpen elterelték a figyelmet Biden gyenge kampányteljesítményéről, úgy a jelenleg markáns lejtmenetben lévő népszerűségi indexű elnök politikai értelemben most is abban reménykedhet, hogy profitálni tud a kaotikus helyzetből.

Akár helytállók ezek a meglátások, akár nem, egyvalami bizonyosan kijelenthető: valóban minden ízében életképtelennek bizonyult a demokrata elnök bevándorlási terve, amely hosszú távon nemcsak politikai, hanem súlyos társadalmi erózióhoz vezethet az Egyesült Államokban.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Borítókép: Joe Biden (Fotó: MTI/AP/Susan Walsh)