Számháborúsdit játszottunk, amikor hirtelen örömteli borzongás futott át rajtam. Azon kaptam magam, hogy boldog szoborként bámulok a messzeségbe. A homlokomra tapadt számokat bárki kényelmesen leolvashatta. Nem törődtem vele. Karácsony… Közeledik a karácsony… Ez az érzés ragadott magasba. Fölötte lebegtem mindennek. Pedig augusztus volt, s azokban a napokban köszöntöttek fejemre nyomkodott barackokkal születésnapom alkalmából. Tízéves voltam. Kétszer annyi, mint akkor, amikor emlékezetemben megjelent és életre kelt anyám. A karácsonyfát bámultam, amely a szoba sarkában, a lócákkal keretezett asztalon állt. Csaknem a plafonig ért. Nem azért, mintha olyan magas lett volna. A meggörnyedt mestergerendán terpeszkedő padlás ránk nehezedett. Hunyorgó szemmel óriási csipkebogyóknak láttam a katonás kenyérdarabkák körül kacormód bajusszá pödörgetett piros szaloncukorpapírokat. Itt-ott mintha a pitvari várakozás sóhajainak ezüstös párafelhőcskéi tapadtak volna a zöld ágakra. Az asztal mellett egy asszony állt. Nem az angyal lehetett, mert nem nőttek szárnyai és nem hordott földig érő, ingszerű ruhát. És a haja se aranylott a vállán túl omolva. Rövid, gesztenyeszín frizura keretezte az arcát. Fekete kiskabátot viselt, mint a ­férfiak, és szoknyát, mint az asszonyok. Rám mosolygott… – Ő az anyád – bátorított a nagymama, és meggyújtotta a csillagszórót. Káprázatában hol a homloka, hol a szeme, hol az álla villant meg az idegen asszonynak. És gyöngyszem is csillant az orcáján. Egyre több. Mosolyába bele-belehasogattak a csillagszóró fényszilánkjai. Nem tudtam, féljek-e vagy örüljek. Aztán minden elsötétedett, majd megvilágosodott…

A várakozás fényében úszó város főútján alámerülve a földalattin utaztunk fiammal, aki izgalmában alig tudta egyik szavát a másikba ölteni, ahogy sorolta, mit hozzon az angyal. Velünk szemben egy hozzá hasonlóan hatévesforma kisfiú ült az apjával. Mindenesetre még ő sem lehetett iskolás. A mindent tudók magabiztosságával megszólalt: „Ugye, apu, nincs is angyal?” Az apja csitítani próbálta, és még nyakon is legyintette, mert egyre állhatatosabban ismételgette, amiről a szülei nyilván meggyőzték: „Nincs is angyal!” Most mit csináljak? Zavarba jöttem… Nem kellett volna. Fiam mit se törődött vele egykorú utastársának egész szerelvényt betöltő harsány bizonygatásával. Ő tudta, hogy van angyal. Ahogy a lányom is tudta. Annyira közelinek érezte magához, hogy háromévesen szemrehányást tett neki. Ugyanis az angyal túl sokáig időzött a bezárt szobában, s ő egyre türelmetlenebbül várta a csengettyűszót. Hiába hoztam fel az angyal mentségére, hogy a karácsonyfának és az ajándékoknak nehezen talál helyet, és nem kapkodhat, „Csúnya angyal!” kiáltással mérgében földhöz verte magát.