Ekkor történik valami. Valami rendkívüli. Valami, amit még sohasem látott emberi szem. Mintha csak ajtó nyílna, kitárul az ég, valami leírhatatlan fényesség árad rájuk a magasból. 

A kis Simon föltekint, kihull kezéből a gyűjtögetett fahasáb. Talpra pattannak a társak, ők is az eget kémlelik, az ég ajtaján rájuk ömlő nappali világosságot, közben arcukra kiül az aggodalom és a félelem elegye. 

Majd mind visszahullnak a földre… „Mennyei jelenés ez! Isteni kinyilatkoztatás!”, suttogják rémülten. Ilyenkor az embernek a porban a helye. Térdre esnek és onnan figyelnek fölfelé, óvatosan, résnyire nyitott szemekkel. De közben egész testüket, lelküket átjárja a reszkető félelem. Remegve térdelnek a máskor oly bátor, szikár pásztoremberek, akik farkastól és medvétől sem rettennek meg, sőt az oroszlánt és a rablót is megfutamítják. A nyáj is néma rettegéssel figyel. A máskor bátran csaholó kutyák most szűkölve bújnak gazdáik lábaihoz. 

Az éj sötétje, mint egy széles lepel, szétnyílik és fény árad a magasból. Megvilágítja a mezőt, a pásztorokkal és a nyájjal egyetemben. Az Úr dicsősége ez, semmi kétség! A megnyílt ég olyan most, mint egy résnyire kitárt ajtó, amelyen át az Isten betekintést enged a halandónak az Ő mennyei országába.

A csendet aztán egy fehér ruhás angyal töri meg, aki egészen közel lép hozzájuk. Mintha a föld felett lebegne jócskán egy arasszal. Először arra biztatja őket kedves szóval, ne féljenek, mert nem a félelem ideje van most, hanem az örvendezésé. Örömhírt mond nekik, és az egész népnek, mert Megtartó született ma, a Dávid városában. 

Véget ért hát a hosszúra nyúlt várakozás! Isten a földre érkezett, megszületett az Úr Krisztus! Kisgyermekként érkezett a világba az Isten szeretete, őt keressék a betlehemi jászolban. 

Az angyali szó egyszerre véget ér, nyomában mennyei seregek dicsérete hangzik. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” Lassacskán felenged a pásztorok félelme, de addig a mennyei istentiszteletnek is vége szakad. Elcsendesedik az angyali kar, hangos csattanással bezárul az ég ajtaja. 

Újra sötétség uralja a tájat, csak a parázs lassan kihunyó fényei világolnak, inkább közel, mint távol. A távolban pedig Betlehem fényei pislognak. Sok ember érkezett a városkába, népét számlálja a császár. 

A pásztorok kifújják magukat, nehezen jön ajkukra a szó. Végül a legidősebb megszólal: „menjünk el mind Betlehembe és lássuk meg a dolgot, amit az Úr megjelentett nékünk! Keressük meg a gyermeket!”

Sietve készülődnek, szerény ajándékot, tejet, túrót, sajtot készítenek a kisdednek és elindulnak. Az úton aztán megered a nyelvük, egymás szavába vágva mesélik a mennyei jelenést. Ki hogyan élte meg, ki milyennek látta…

Aztán, majd egy óra múlva, már ott toporognak a város széli kicsi istállócska előtt. Kérdőn nézik egymást, mondjad koma, most mi legyen? Halkan tanakodnak, erőt gyűjtenek, egymást unszolják: „te menj elébb!” Így esik, hogy végül a legkisebbet, a kicsi Simont tolják előre, aki nem ellenkezik, hanem kisfiús bátorsággal, illedelmesen bekopog, majd választ sem várva benyit. Háta mögött szégyenlősen, de mélységes kíváncsisággal kukucskálnak a társak. És lám, mindent úgy találnak, ahogy az angyal hirdette. 

Egy újszülött gyermek fekszik a jászolban, gondosan bepólyálva. A barmok szelíd tekintettel figyelik őt, a kis jövevényt. József és Mária meglepett örömmel fogadják a pásztorokat, akik gyors beszéddel mesélik az angyali híradást. Aztán kifogynak a szóból, elhallgatnak és percekig csak piruló orcával, meghatott lélekkel figyelik a jászolban fekvő Istenfiát. Minden mozdulatát. „Ő az! Megtaláltuk! Ő Izráel és a világ szabadítója!”

Majd összenéznek, mind egyre gondolnak. Egyikük furulyát vesz elő, másikuk citerát, és muzsikával, énekszóval dicsérik a Kisjézust.

Közben odakint csendes éj, szentséges éj száll a világra. „Krisztus megszületett! Krisztus megszületett!”

A szerző nagyváradi író, újságíró

Borítókép: Illusztráció (Fotó: 123RF)