Mélységes csend és sűrű sötétség borul a tájra. De nini, amott tűz lobog! Recsegve-ropogva sírnak a fadarabok, magasba száll a füst. A pásztorok tüze belevilágít a sötétségbe. A bárányok hallgatnak, csak időnként béget bele az éjszakába egy-egy felriadó barika. Ilyenkor közelebb bújik az anyjához és rögtön újra álomra hajtja a szemét. Néha fel-felhangzik a fekete, kis testű pásztorkutyák csaholása, aztán lehajtják fejüket és éberen alusznak tovább.
A pásztorok a tűz körül ülnek. Halk, lassú szóval társalognak. De csak azért, hogy el ne aludjanak. Ők az éjszaka vigyázói. Óvni kell a nyájat, vigyázni nyugalmukat. Arról beszélnek, hogy lám, megállt az égen hosszú ideje vonuló fényes csillag. Éppen itt, Betlehem fölött. Vajon mit jelez az égi jelenség? Mi fog történni velünk?
Oly régóta várnak! Ők és az egész Izráel. Prófécia ígérte a Messiás jöttét. Vajon az ő érkezését jelezné ez a fényes csillag is? Olyan sokszor remélték már az Úr érkezését, de aztán mindig kiderült, hogy vaklárma volt csupán. Majd csak megérkezik. Hiszen megígérték a próféták, róla prédikált Keresztelő János is! Jönnie kell!
Csodára vár az egész Izráel, Szabadító érkezésére, aki felemeli a népet földhözragadt nyomorúságából. Mert úgy ellankadt ez a nép. Annyi rossz hír köszöntött életébe. Betegségek tizedelik, vámszedők söprik le a padlást, és a világ csúfságára egyre több a hitetlen is, akik hangos szóval ordítják a templom előtt: megfeledkezett rólunk az Isten!
Mi lesz hát velünk? Mikor jön hozzánk az Úr? Valóban megfeledkezett volna rólunk? Belefeledkezett fontosabb égi teendőibe? Olyan hosszú időbe telik kivárni egy próféciát… Hiszen már a nagyapáink is erre vártak, és most velünk együtt, már az unokák is. Uram, meddig késik még a Te irgalmad?
A mezőn csönd honol. Lassacskán leég a tűz, már csak a parázs fénylik. „Te fiú, dobj még néhány ágacskát a tűzre”, szól egy ráncos homlokú, vastag hangú férfi Simonhoz, a juhászbojtárhoz. A legényke ásít egy nagyot, de már pattan is, és siet a tűzrevalóért. Pár perc telik csupán és már érkezik is vissza egy ölnyi, gondosan összegyűjtögetett fahulladékkal.
Ekkor történik valami. Valami rendkívüli. Valami, amit még sohasem látott emberi szem. Mintha csak ajtó nyílna, kitárul az ég, valami leírhatatlan fényesség árad rájuk a magasból.
A kis Simon föltekint, kihull kezéből a gyűjtögetett fahasáb. Talpra pattannak a társak, ők is az eget kémlelik, az ég ajtaján rájuk ömlő nappali világosságot, közben arcukra kiül az aggodalom és a félelem elegye.
Majd mind visszahullnak a földre… „Mennyei jelenés ez! Isteni kinyilatkoztatás!”, suttogják rémülten. Ilyenkor az embernek a porban a helye. Térdre esnek és onnan figyelnek fölfelé, óvatosan, résnyire nyitott szemekkel. De közben egész testüket, lelküket átjárja a reszkető félelem. Remegve térdelnek a máskor oly bátor, szikár pásztoremberek, akik farkastól és medvétől sem rettennek meg, sőt az oroszlánt és a rablót is megfutamítják. A nyáj is néma rettegéssel figyel. A máskor bátran csaholó kutyák most szűkölve bújnak gazdáik lábaihoz.
Az éj sötétje, mint egy széles lepel, szétnyílik és fény árad a magasból. Megvilágítja a mezőt, a pásztorokkal és a nyájjal egyetemben. Az Úr dicsősége ez, semmi kétség! A megnyílt ég olyan most, mint egy résnyire kitárt ajtó, amelyen át az Isten betekintést enged a halandónak az Ő mennyei országába.
A csendet aztán egy fehér ruhás angyal töri meg, aki egészen közel lép hozzájuk. Mintha a föld felett lebegne jócskán egy arasszal. Először arra biztatja őket kedves szóval, ne féljenek, mert nem a félelem ideje van most, hanem az örvendezésé. Örömhírt mond nekik, és az egész népnek, mert Megtartó született ma, a Dávid városában.
Véget ért hát a hosszúra nyúlt várakozás! Isten a földre érkezett, megszületett az Úr Krisztus! Kisgyermekként érkezett a világba az Isten szeretete, őt keressék a betlehemi jászolban.
Az angyali szó egyszerre véget ér, nyomában mennyei seregek dicsérete hangzik. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” Lassacskán felenged a pásztorok félelme, de addig a mennyei istentiszteletnek is vége szakad. Elcsendesedik az angyali kar, hangos csattanással bezárul az ég ajtaja.
Újra sötétség uralja a tájat, csak a parázs lassan kihunyó fényei világolnak, inkább közel, mint távol. A távolban pedig Betlehem fényei pislognak. Sok ember érkezett a városkába, népét számlálja a császár.
A pásztorok kifújják magukat, nehezen jön ajkukra a szó. Végül a legidősebb megszólal: „menjünk el mind Betlehembe és lássuk meg a dolgot, amit az Úr megjelentett nékünk! Keressük meg a gyermeket!”
Sietve készülődnek, szerény ajándékot, tejet, túrót, sajtot készítenek a kisdednek és elindulnak. Az úton aztán megered a nyelvük, egymás szavába vágva mesélik a mennyei jelenést. Ki hogyan élte meg, ki milyennek látta…
Aztán, majd egy óra múlva, már ott toporognak a város széli kicsi istállócska előtt. Kérdőn nézik egymást, mondjad koma, most mi legyen? Halkan tanakodnak, erőt gyűjtenek, egymást unszolják: „te menj elébb!” Így esik, hogy végül a legkisebbet, a kicsi Simont tolják előre, aki nem ellenkezik, hanem kisfiús bátorsággal, illedelmesen bekopog, majd választ sem várva benyit. Háta mögött szégyenlősen, de mélységes kíváncsisággal kukucskálnak a társak. És lám, mindent úgy találnak, ahogy az angyal hirdette.
Egy újszülött gyermek fekszik a jászolban, gondosan bepólyálva. A barmok szelíd tekintettel figyelik őt, a kis jövevényt. József és Mária meglepett örömmel fogadják a pásztorokat, akik gyors beszéddel mesélik az angyali híradást. Aztán kifogynak a szóból, elhallgatnak és percekig csak piruló orcával, meghatott lélekkel figyelik a jászolban fekvő Istenfiát. Minden mozdulatát. „Ő az! Megtaláltuk! Ő Izráel és a világ szabadítója!”
Majd összenéznek, mind egyre gondolnak. Egyikük furulyát vesz elő, másikuk citerát, és muzsikával, énekszóval dicsérik a Kisjézust.
Közben odakint csendes éj, szentséges éj száll a világra. „Krisztus megszületett! Krisztus megszületett!”
A szerző nagyváradi író, újságíró
Borítókép: Illusztráció (Fotó: 123RF)
