Ugyanaz a primitív düh, rombolási vágy, mint amikor az atlétikai stadion vagy a kézilabdacsarnok építését akarta megtorpedózni. Karácsony akkor is fenyegetőzött, zsarolt. Még azután is, hogy a kormány békülékenyen megígérte, az eddigi kórházfejlesztéseken és az orvosok, egészségügyi dolgozók történelmi béremelésén felül még egy rakat pénzt önt a fővárosi egészségügyi intézményhálózatra. Azóta meg azt csinálják Karácsonyék, hogy az összes ilyen kormányzati fejlesztést fővárosinak hazudják. Ehhez is van pofájuk. (De az egy másik történet.)

Azon merengek, honnan fakad ez az eszeveszett düh, ez a tomboló rombolhatnék. Hogyan szorulhat látszólag emberszabású lényekbe ennyi frusztrált idiotizmus? Nem lévén pszichiáter, csak sejtéseim vannak. Azt hiszem, ezek a Karácsony-féle nullszériás senkik maguk is pontosan tisztában vannak azzal, hogy ők nullszériás senkik. Mégis hatalmat akarnak. Tökéletesen tudatában vannak: nemhogy egy országot, de (néhány kivételtől eltekintve) egy tanyát sem képesek vezetni. Mindenre is alkalmatlanok, és a disznóólunkat sem szabad rájuk bízni.

Szerintem tudják ők, és éppen emiatt gyűlölik azokat, akik velük ellentétben képesek építeni, országot gyarapítani, hitet adni a nemzetnek. Gyűlöletük az irigységből és az önnön tehetségtelenségükre való ráeszmélésből fakad. „Hogy tudnak ezek az Orbánék ennyi mindent építeni? Mi miért visszük mindig csődbe az országot, adósítjuk el az IMF-nek, építjük le a családtámogatásokat, tizenharmadik havi nyugdíjat? Alattuk meg miért csökken az államadósság, esik töredékére a munkanélküliség, harmincszorozódik meg az aranytartalék? Miből vásárolják vissza az általunk – jutalékos rendszerben – elherdált közművagyont, stratégiai állami vállalatokat? Honnan jut pénz rezsicsökkentésre, családtámogatásokra, történelmi léptékű béremelésekre minden ágazatban? Miért van most minden utcasarkon építési daru?” És a többi. Talán még az ő primitív agyukban is megfogalmazódnak ezek a kérdések. A meghasonlást, a kognitív disszonanciát elkerülendő irracionális gyűlölködésbe menekülnek. Racionálisan ugyanis be kéne látniuk, hogy a politika nem nekik való. Talán egy lakásszínházat el tudnak igazgatni, esetleg a nemátalakító műtétek szépségeiről érdekfeszítő fejtágítókat képesek tartani óvodásoknak – ám emberi közösségek irányítására teljesen alkalmatlanok.

Építők és rombolók. Emlékeznek még, mi történt 2010 előtt? Mi épült akkoriban? Hegy sem kellett nekik, hogy alagutakat fúrjanak a síkságba Bátaszéknél. Így a külföldi autópálya-építő többszörös hasznot talicskázhatott ki az országból. Vagy rémlik még a Kőröshegyi „völgyhíd”? Egyetlen szépséghibája akadt: nem volt arrafelé völgy. De legalább 42 milliárdba került. Más nyomvonalon, híd nélkül a töredékéért megépíthették volna. Aztán készült még egy negyven centiméter „magas” kilátó Bodrogkeresztúron Gyurcsányék országlásának nagyobb dicsőségére. Hiszen ismerjük a baloldal örök ars poeticáját: „Merjünk kicsik lenni!” Hát ők mernek.

Ferencék 2006 decemberében, pár hónappal a szemkilövetések után álmodtak egy kormányzati luxusnegyedet a Nyugati pályaudvar mögé, a vasúti sínek, indóházak és vonatkattogás meghitt hangulatába. Majd mégsem épült semmi. Látva a tervkezdeményeket, jobb is. Hatalmas ésszel úgy választották ki a helyszínt, hogy bele sem néztek a MÁV ingatlan-nyilvántartásába. Ha megteszik, kiderül, a zűrzavaros tulajdonviszonyok miatt az egész beruházás őrültség. Mindenesetre tízmilliárdot eltapsoltak az előkészületekre. Ennyibe került, hogy aztán ne épüljön semmi. Ez is világszenzáció a maga nemében. Bár nem úgy, ahogyan a Magyar Zene Háza.

Nem nyert nemzetközi díjakat másik fő művük, a városligeti Időkerék sem. Uniós csatlakozásunk örömére görgette oda nekünk a baloldal még 2004-ben. Pár hétig működgetett, aztán befuccsolt. Ahogyan a kormányzásuk. Gyönyörű szimbóluma ez mindannak, amit a baloldal valaha is adott ennek az országnak. Egy rakás sitt meg ócskavas. Mikor valami szépet, jót, maradandót kellene alkotni, megáll a tudományuk. Mikor dózerolni, tagadni, gyűlölködni, akkor elemükben vannak.

Borítókép: Karácsony Gergely (Fotó: Havran Zoltán)