Mit kell még elviselnie a kárpátaljai magyarságnak? Emlékszem arra is, amikor először szerettem volna felmenni a Vereckei-hágóhoz. Éppen végeztünk a beregszászi református püspökségen, amikor is olyan ítéletidő köszöntött be, hogy – nem túlzás – az orrunkig sem láttunk a ködben és a szakadó esőben. Amikor a püspök megtudta, hogy mit tervezünk, nem győzött lebeszélni az elhatározásunkról, mondván, hogy azokon az utakon még jó időben is nehézkes a feljutás a hágóra. Hónapok múlva sikerült felmenni, és ahogy ott álltam a magyarság hazavezető útjának a végeláthatatlan Kárpátok ölelésében álló kapujában, Sajó Sándor sorai visszhangoztak bennem: „Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!” De korántsem valamiféle megtorlás vagy bosszú okán, hanem a magyar néplélek erkölcsi magaslatai miatt, amely a történelmünk során annyiszor megmutatkozott már, és még mindig ott rejtőzik valahol a ráhordott szenny alatt.

Ez az erkölcsiség nyilvánul meg még az emlékműben is, amelyet Matl Péter szobrászművész készített, aki egy beszélgetésünk során elárulta, hogy tulajdonképpen a békét tervezte bele a szoborba. A nyílt kápolnaforma egy kaput jelenít meg Nyugat és Kelet között. (Verecke nevének szláv megfelelője egyébként Alsókaput jelent.) Szabadon járja át a szél Kárpátalja és Galícia felé, láttatni hagyja az eget, és semmiféle írás nem hirdeti, hogy mely népcsoportnak készült, hiszen Verecke mindenkié – mondta nekem akkor. A nyitott oltár körül csillagforma rajzolódik ki, amely a Kárpát-medence népeinek egyik legősibb közös motívuma. Hiszen a magyarság feladata, amelynek évszázadokon – de évezredeken – keresztül magas fokon tett eleget, hogy szellemi, lelki értelemben maga mellé emelje a különböző népeket, segítse, tanítsa, gyógyítsa azokat. Gondoljunk a Szent Korona országaira, ahol kiváltság volt, ha valaki magyarnak nevezhette magát, ami soha nem származás, hanem tudatos sors- és kultúravállalás kérdése volt, ahogy az aradiak is vállalták sorsukat, pedig többük még csak a nyelvet sem beszélte. Vagy Atilla királyra, aki a meghódított népeket nem leigázta, hanem szövetséget kötött velük, engedve a szabad vallás- és szokásgyakorlást.

A magyar lelkiséget képviselő békejelképet, a vereckei emlékművel azonban a kezdetektől fogva atrocitások érik. A félig kész alkotást az ukránok betiltották, s csak tizenkét év múlva fejezhette be a művész. Azóta nemegyszer rongálták meg csupán azért, mert a magyarok bejövetelének helyszínén áll. És azóta is, időről időre különböző nacionalista csoportok vandalizmusának válik áldozatává, megrongálják, meggyalázzák, megsemmisíteni azonban nem tudják. Mintha tényleg a magyar sors szimbóluma volna. Tegnap éjjel egy kedves kárpátaljai barátomtól kértem helyzetjelentést, aki egyelőre Munkácson szervezi a védelmet. Kérdeztem, mit tehetünk innen értük. Azt mondta, imádkozzatok, a többi a mi dolgunk. Aki még nem tudná, ilyen emberek ezek a kárpátaljai magyarok.

Borítókép: A magyar honfoglalás millecentenáriumi emlékműve Vereckén, a kárpátaljai Verebes közelében (Fotó: MTI/Nemes János)