Jól emlékszem az első kárpátaljai látogatásomra, rögtön a nyomorral találkoztam, pedig hol volt még akkor a mostani háborús helyzet?
Egy apró zsákfalu lelkészével és önkénteseivel mentem egy napra ételt osztani a rászoruló magyaroknak. Az ebéd aznap levesből, rizsből, azon pedig egy sült szalonnaszeletből állt. Összeszorult szívvel láttam, ahogy egy idős asszony a könnyeivel küszködve, egy apró szobában egyedül kucorogva, utolsó darab tűzifáját a sparheltben égetve várja és hálálkodik az ételért. Előfordul, hogy az utolsó adag délután négykor ér célba, hiszen ilyenkor nemcsak élelmet, de egy jó szót, szeretetet is visznek azoknak, akik közül sokan más betevőhöz nem jutnak a nap folyamán.
Az ilyen élmények belevájnak az ember lelkébe és felborítják azt, és egy valamirevaló magyar ilyenkor elkezd – ahogy egy délvidéki barátom fogalmazta meg – népben érezni. Patakzó könnyekkel kotortam ki akkor a pénztárcám teljes tartalmát a néni kezébe, ami nem volt sok, de azt éreztem, inkább semmi sem. Most pedig, hogy azt hallom, néhány éven belül másodszorra is menekülniük kell, otthagyva a szülőföldet, az otthonukat, ahol elődeik egyik pillanatról a másikra lettek megtűrt idegenek, hogy már nem engedik át a sorköteles férfiakat a határon, de a nők és gyerekek közül is csak azokat, akiknek van magyar útlevele és abban Ukrajnába beengedő korábbi pecsét, fortyog bennem a tehetetlen düh és elkeseredettség.
Feldereng egy másik emlék. Sok éve viszünk már minden karácsonykor ajándékcsomagokat és tartós élelmiszert kárpátaljai szegény iskolásoknak és családjaiknak. Egy alkalommal valóban a társadalom legszélére szorult apróságok gyűltek össze; árvák, félárvák, akiknek a napi betevőhöz jutás is problémát okozott. Ilyenkor aztán az egész életét átértékeli az ember, és hálát ad még a levegőért is, ami a tüdejét tölti meg nap mint nap. Ezek a gyerekek őszintén örültek egy apró cukorkának is, és amikor a velünk jövő Mikulás az egyikőjüktől megkérdezte, mi a legnagyobb vágya, azt felelte, hogy megölelhesse őt. A szenvedés a lelket tisztítja, a nyomás az egységet erősíti. Ezt tapasztalom a kárpátaljai képzőművészek esetében is, akiknél összetartóbb közösséget még életemben nem láttam. Alkalmanként kiállításokat szerveztünk határon túli alkotóknak, s amikor egy kárpátaljai művészre került a sor, mindannyian jöttek, anyagi helyzet, nehézségek, akadályok soha nem számítottak.
