Jól emlékszem az első kárpátaljai látogatásomra, rögtön a nyomorral találkoztam, pedig hol volt még akkor a mostani háborús helyzet?

Egy apró zsákfalu lelkészével és önkénteseivel mentem egy napra ételt osztani a rászoruló magyaroknak. Az ebéd aznap levesből, rizsből, azon pedig egy sült szalonnaszeletből állt. Összeszorult szívvel láttam, ahogy egy idős asszony a könnyeivel küszködve, egy apró szobában egyedül kucorogva, utolsó darab tűzifáját a sparheltben égetve várja és hálálkodik az ételért. Előfordul, hogy az utolsó adag délután négykor ér célba, hiszen ilyenkor nemcsak élelmet, de egy jó szót, szeretetet is visznek azoknak, akik közül sokan más betevőhöz nem jutnak a nap folyamán.

Az ilyen élmények belevájnak az ember lelkébe és felborítják azt, és egy valamirevaló magyar ilyenkor elkezd – ahogy egy délvidéki barátom fogalmazta meg – népben érezni. Patakzó könnyekkel kotortam ki akkor a pénztárcám teljes tartalmát a néni kezébe, ami nem volt sok, de azt éreztem, inkább semmi sem. Most pedig, hogy azt hallom, néhány éven belül másodszorra is menekülniük kell, otthagyva a szülőföldet, az otthonukat, ahol elődeik egyik pillanatról a másikra lettek megtűrt idegenek, hogy már nem engedik át a sorköteles férfiakat a határon, de a nők és gyerekek közül is csak azokat, akiknek van magyar útlevele és abban Ukrajnába beengedő korábbi pecsét, fortyog bennem a tehetetlen düh és elkeseredettség.

Feldereng egy másik emlék. Sok éve viszünk már minden karácsonykor ajándékcsomagokat és tartós élelmiszert kárpátaljai szegény iskolásoknak és családjaiknak. Egy alkalommal valóban a társadalom legszélére szorult apróságok gyűltek össze; árvák, félárvák, akiknek a napi betevőhöz jutás is problémát okozott. Ilyenkor aztán az egész életét átértékeli az ember, és hálát ad még a levegőért is, ami a tüdejét tölti meg nap mint nap. Ezek a gyerekek őszintén örültek egy apró cukorkának is, és amikor a velünk jövő Mikulás az egyikőjüktől megkérdezte, mi a legnagyobb vágya, azt felelte, hogy megölelhesse őt. A szenvedés a lelket tisztítja, a nyomás az egységet erősíti. Ezt tapasztalom a kárpátaljai képzőművészek esetében is, akiknél összetartóbb közösséget még életemben nem láttam. Alkalmanként kiállításokat szerveztünk határon túli alkotóknak, s amikor egy kárpátaljai művészre került a sor, mindannyian jöttek, anyagi helyzet, nehézségek, akadályok soha nem számítottak.

Mit kell még elviselnie a kárpátaljai magyarságnak? Emlékszem arra is, amikor először szerettem volna felmenni a Vereckei-hágóhoz. Éppen végeztünk a beregszászi református püspökségen, amikor is olyan ítéletidő köszöntött be, hogy – nem túlzás – az orrunkig sem láttunk a ködben és a szakadó esőben. Amikor a püspök megtudta, hogy mit tervezünk, nem győzött lebeszélni az elhatározásunkról, mondván, hogy azokon az utakon még jó időben is nehézkes a feljutás a hágóra. Hónapok múlva sikerült felmenni, és ahogy ott álltam a magyarság hazavezető útjának a végeláthatatlan Kárpátok ölelésében álló kapujában, Sajó Sándor sorai visszhangoztak bennem: „Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!” De korántsem valamiféle megtorlás vagy bosszú okán, hanem a magyar néplélek erkölcsi magaslatai miatt, amely a történelmünk során annyiszor megmutatkozott már, és még mindig ott rejtőzik valahol a ráhordott szenny alatt.

Ez az erkölcsiség nyilvánul meg még az emlékműben is, amelyet Matl Péter szobrászművész készített, aki egy beszélgetésünk során elárulta, hogy tulajdonképpen a békét tervezte bele a szoborba. A nyílt kápolnaforma egy kaput jelenít meg Nyugat és Kelet között. (Verecke nevének szláv megfelelője egyébként Alsókaput jelent.) Szabadon járja át a szél Kárpátalja és Galícia felé, láttatni hagyja az eget, és semmiféle írás nem hirdeti, hogy mely népcsoportnak készült, hiszen Verecke mindenkié – mondta nekem akkor. A nyitott oltár körül csillagforma rajzolódik ki, amely a Kárpát-medence népeinek egyik legősibb közös motívuma. Hiszen a magyarság feladata, amelynek évszázadokon – de évezredeken – keresztül magas fokon tett eleget, hogy szellemi, lelki értelemben maga mellé emelje a különböző népeket, segítse, tanítsa, gyógyítsa azokat. Gondoljunk a Szent Korona országaira, ahol kiváltság volt, ha valaki magyarnak nevezhette magát, ami soha nem származás, hanem tudatos sors- és kultúravállalás kérdése volt, ahogy az aradiak is vállalták sorsukat, pedig többük még csak a nyelvet sem beszélte. Vagy Atilla királyra, aki a meghódított népeket nem leigázta, hanem szövetséget kötött velük, engedve a szabad vallás- és szokásgyakorlást.

A magyar lelkiséget képviselő békejelképet, a vereckei emlékművel azonban a kezdetektől fogva atrocitások érik. A félig kész alkotást az ukránok betiltották, s csak tizenkét év múlva fejezhette be a művész. Azóta nemegyszer rongálták meg csupán azért, mert a magyarok bejövetelének helyszínén áll. És azóta is, időről időre különböző nacionalista csoportok vandalizmusának válik áldozatává, megrongálják, meggyalázzák, megsemmisíteni azonban nem tudják. Mintha tényleg a magyar sors szimbóluma volna. Tegnap éjjel egy kedves kárpátaljai barátomtól kértem helyzetjelentést, aki egyelőre Munkácson szervezi a védelmet. Kérdeztem, mit tehetünk innen értük. Azt mondta, imádkozzatok, a többi a mi dolgunk. Aki még nem tudná, ilyen emberek ezek a kárpátaljai magyarok.

Borítókép: A magyar honfoglalás millecentenáriumi emlékműve Vereckén, a kárpátaljai Verebes közelében (Fotó: MTI/Nemes János)