Iskolakezdésre okostelefont?

Napi négy óra okostelefon-használat. Ez egy felnőttnek is sok, különösen, hogy a legtöbben utólag a töredékét nem tudják felidézni annak az információözönnek, amit a telefonjukon böngészve, ide-oda ugrálva láttak-olvastak. S ha egy felnőttnél is soknak tartjuk, mit szóljunk erre egy gyerek, egy kiskamasz esetén?

Márpedig valamit mondani kellene végre, mert a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) nemrég publikált kutatása szerint a nyolc–tizenöt éves korosztály naponta átlagosan ennyi időt tölt az okostelefonjával. S tegyük hozzá rögtön, nem azzal, amiért jellemzően telefont kap az aggódó szülőtől egy kisgyerek: például hazatelefonálással. Hanem minden mással – virtuális kapcsolatokkal, úgynevezett közösségi oldalakkal, bugyuta videók és az új tekintélynek számító influenszerek bambulásával. (S akkor az ilyen ártalmatlannak tűnő, de teljesen fölösleges időtöltések mellett az internetes zaklatás és szívatás különféle válfajairól vagy a pár kattintással elérhető felnőtt tartalmak problémájáról még nem is beszéltünk.)

Eleve rengeteg kérdés bukik elő az emberből egy ilyen kutatást olvasva.

Mi szüksége van okostelefonra egy nyolcévesnek? Hogy van ennyi ideje egy gyereknek ilyesmire? Nem féltik a szülők a gyereküket?

Sorolhatnánk tovább is, de mielőtt megpróbálnánk eligazodni a kérdések és a lehetséges válaszok sűrűjében, előbb idézzük fel az NMHH és a Fabricula kutatócég által készített felmérés részleteit.

Nos, a kutatás szerint az átlagos napi képernyőidő a megkérdezettek körében kilenc perc és a majdnem teljes nap (!) között változott. A készülékhasználat átlagos ideje az életkor növekedésével párhuzamosan nő. A kutatásban részt vevő gyermekek egy kisebb részének telefonján hétköznapokon már hajnali négy óra után megfigyelhető az aktivitás növekedése, amely nagyjából fél 6 és fél 7 között éri el a reggeli csúcsot, majd kisebb visszaesés után fél nyolc és nyolc között van egy újabb emelkedés. Hétköznapokon, tanítási időben viszonylag alacsony mértékű a telefonhasználat – minél idősebb a gyermek, annál nagyobb eséllyel használja a telefonját hétköznap délelőtt (értsd: iskolaidőben).

A kutatásba bevont gyermekek közül többen voltak, akik, ha nem is mindennap, de az adatgyűjtés időszakában az éjszaka közepén is aktívak voltak, néhányan pedig kifejezetten sokat használták éjjel a készüléküket, például filmek nézésére. A telefonok aktív képernyőidejének csaknem hatvan százalékát a közösségi média és az egyéb kommunikációs alkalmazások teszik ki.

A teljes adatbázisra kiszámolva a nyolc–tizenöt éves gyerekek telefonjukkal eltöltött összidejének 18 százaléka a TikTokon zajlik, e platform használatának átlaga napi nyolcvan perc. Mindez már csak azért is döbbenetes, mert – legalábbis papíron – a TikTok, a Snapchat, az Instagram, a Facebook alsó korhatára tizenhárom év, vagyis ennél fiatalabb gyereknek nem is lenne szabad, nem is tudna regisztrálni e platformokra. Mégis ott zajlik az „élet”?!

Nem vagyunk persze ezzel egyedül: Amerikában már nem is az a kérdés, hogy mikor ismerkedjen meg egy gyerek az okostelefonnal, hanem hogy a kedves szülő legalább rövid időszakokra milyen praktikákkal „imádkozza ki” csemetéje kezéből a kütyüt. Vivek Murthy, az Egyesült Államok tiszti főorvosa május végén közzétett ajánlásában az informatikai vállalatok és a törvényhozók azonnali fellépését sürgette a gyerekek mentális egészségének megóvása érdekében. Szerinte a közösségi média és a politikai döntéshozók elégtelen fellépése miatt a szülők és a fiatalok viselik továbbra is a legnagyobb terhet a közösségi platformokon való navigálásban, gyakran kártékony és titokzatos algoritmusok, a függőséget kialakító alkalmazások és a szélsőséges és nem megfelelő tartalmak világában. A szakember határok felállítását tanácsolja: szüneteltessék a telefonok, tabletek, számítógépek használatát legalább egy órával a lefekvés előtt, valamint éjszaka az elegendő alvás érdekében. Tartsanak eszközmentes étkezéseket és személyes találkozókat a társas kapcsolatok és a beszélgetések elősegítésére érdekében. Részesítsék előnyben a személyes érintkezést, és tekintsék napi elsődleges feladatnak a technikamentes interakciót.

További Vélemény híreink

Mintha drogot adnánk a gyerekeinknek

Korábban idéztünk már e hasábokon olyan techvezéreket, mint Steve Jobs vagy Bill Gates. Ők annak idején arról beszéltek, hogy odahaza korlátozták gyerekeik hozzáférését a technológiai eszközökhöz, sőt egészen tizennégy éves korukig nem engedték gyerekeiknek a mobilhasználatot. Hogy miről van itt szó? Arról, amit világszerte sok pszichológus és kutató próbál megértetni a szülőkkel, jóllehet ebbéli igyekezetük sokszor szélmalomharcot jelent: a fejletlen idegrendszerre komoly veszélyt jelent a vibráló képernyő. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató azt mondja, az erős dopamintermelés miatt „a képernyő, egy kütyü túlzott ingerei kifejezetten azokat az agyi területeket támadják meg, amelyeket a morfium, a cannabis, sőt akár a heroin, a kokain is”. S mindezek után kicsit továbbgondolva ismét tegyük fel a kérdést:

ha azok éltek ilyen korlátozásokkal, akik főszerepet játszottak mai techvilágunk kialakításában, akik milliárdosként amúgy bármit megtehettek, akkor mégis hogy lehet az, hogy a mai nyolc–tizenöt éves magyar gyerekek átlagosan napi négy órát töltenek a telefonjukkal?

Persze a válasz egyik oldalról nagyon kézenfekvőnek tűnik a kezdeteket illetően: egy kütyü bármelyik szülőnél, nagymamánál, bébiszitternél hatékonyabban képes lekötni a gyereket – és ezt minden szülő pontosan tudja, még azok is, akik egyébként próbálják minél tovább távol tartani gyereküket a rendszeres okoseszköz-használattól, a folyamatos képernyőbambulástól. Hogy mégsem olyan kedves és szép az elektronikus bébicsősz, amilyennek elsőre tűnik, azzal először akkor szembesül a szülő, amikor a transzhatásba eső kicsi elől próbálja elvenni a képernyőt, aki erre éktelen ordításba, hisztériába kezd. Az okostelefonozás, a képernyőzés túlzásba vitele pedig pillanatok alatt odáig fajulhat, hogy egy idő után a gyereket egy mégoly csili-vili játék vagy egy izgalmas program sem fogja lázba hozni, csak a kütyü. Sok más mellett ezt igazolja vissza egy 2018-as brit kutatás is, amelyben gyerekeik médiafogyasztási szokásairól kérdeztek ezer édesanyát: 85 százalékuk többek között bevallotta, hogy a kütyüzés mellett a gyereket már nemigen érdekli más tevékenység.

Pedig mennyi más tevékenységre, mennyi életre, odafigyelésre és társakra: szülőre, nagyszülőre, testvérre, rokonra, barátra lenne szüksége annak a gyereknek egy talmi kapcsolatokat ígérő, vibráló képernyő helyett! Idézzük ismét Pécsi Ritát: „Az iskoláskorú gyermeknek napi két-három óra szabad mozgásra lenne szüksége, és akkor még nem beszéltünk a felfedező, sokféle ingert, sok érzékszervet bevonó, sok társas helyzetet átéltető foglalkozásokról, játékokról. Ha mindezt megadjuk neki, tehát van ideje szabad játékra, van lehetősége beszélgetni, játszani, fára mászni, zenélni, gyurmázni, barkácsolni, a házi feladatot elvégezni és nem utolsósorban nagyokat aludni, akkor egyből felmerül, honnan vette azt a többórányi időt?”

Bár a techvezérek korábban még kibeszéltek egy-egy interjúban, globálissá növő, csillagászati összegeket termelő cégeik üzleti okokból nem reklámozzák úton-útfélen, hogy termékeik, szolgáltatásaik milyen függőséget okozhatnak. Olyannyira nem, hogy ma sokan teljesen meghaladottnak érzik ezt a szigort. Ennek a hozzáállásnak ráadásul a Covid és a nyomában terjedő digitalizáció óriási lökést adott. Mert bár kezdetben a legkisebbek digitális oktatása finoman szólva is „hajtépős” volt, mára sokakban megérett az a gondolat, hogy már alsó tagozaton is milyen praktikus egy kütyü a kisiskolásnak.

„Fejlődik” a társadalom, „változik a világ” – így mára odáig jutottunk, hogy egyes szülők az iskolatáska, a füzetek és a tolltartó mellett az okostelefont is az iskolakezdéskor okvetlenül beszerzendő dolgok közé sorolják.

Böszörményi Nagy Gergely írja egy új, a folytonos innovációs kényszer helyett a gondos megőrzés fontosságát hangsúlyozó könyv ismertetőjében: „Bár az innovációs színház hangadói az optimizmus nevében beszélnek, valójában a félelem retorikáját képviselik. Azzal az aggodalmunkkal játszanak, hogy az éppen aktuális újdonság megvásárlása vagy bevezetése nélkül végleg lemaradunk: nemzetünk elveszíti versenyképességét, vállalkozásunk tönkremegy, gyermekeink nem találnak majd állást”. Pontosan erre rímel az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia kütyühasználatra vonatkozó ajánlása, amely szerint sokszor a szülő nyomásként éli meg, hogy minél korábbi életkorban megismertesse gyermekét a technológiai eszközök használatával, mert azt hiszi, hogy ellenkező esetben gyermeke lemarad a többiekhez képest. Az akadémia ugyanakkor hangsúlyozta: ettől nem kell tartani, az esetleges lemaradások pillanatok alatt pótolhatók.

Itt az ideje, hogy a médiahatóság, az állam, az iskolák és a szülők is megtegyék a magukét, és határozott válaszokat adjanak a feltett kérdésekre. Nem azon kellene polemizálni, hogy négy-öt vagy hat-hét éves korban kell-e megismertetni a gyerekeket ilyen-olyan eszközök családi, közös használatával, hanem ki kellene mondani végre:

teljesen fölösleges és káros, hogy egy (kis)iskolás, nyolc–tizenkét éves gyereknek saját okostelefonja legyen!