Új helyzet alakult tehát ki, egy látszólag hárompólusú világrend, amelyben immáron véres küzdelem zajlik egy új világrend létrejöttéért, amelyben mindegyik megkívánja a magához méltó szerepet, s ennek megfelelően lép bonyolult játszmákba, amelyben időnként a három fél egyszerre egymás időleges szövetségese, és egymás ellensége is.
Látnunk kell azonban, hogy semmit nem értünk meg a világfolyamatokból, ha nem vesszük figyelembe a globális, nemzetek feletti elitet, amelyik már hosszú évtizedek óta létezik, de az 1920-ban alakult Londoni Királyi Külügyi Intézet (más néven: Chatham House), illetve testvérintézménye, az 1921-ben létrejött Külkapcsolatok Tanácsa óta intézményesen is jelen van, s az utóbbi időszakban főleg a Világgazdasági Fórum (WEF) szervezeti keretei között jelenik még, s két éve különösen erőteljes aktivitást mutat.
A WEF, amelynek elnöke a volt Kissinger-tanítvány, a 84 éves Klaus Schwab, két éve könyvet adott ki Covid 19: A nagy újrakezdés címmel. (Szerzője maga az elnök és Thierry Maleret.) Ebben nem is rejtették véka alá – egy ideje már nem is teszik –, hogy egy szép új világot kívánnak létrehozni, amelynek lényege, hogy a nemzetállamok, s általában az államok fokozatos háttérbe szorításával egy technológiai világhatalom jöjjön létre, amelyet elsősorban a gigavállalalatok és azok „szakemberei” irányítanának, s az emberek pedig tulajdon nélküli, irányított, de „nagyon boldog emberekké” válnának (azt mondhatnám kicsit durván, hogy ez lenne az idióták nagyszerű boldogsága).
Tudnunk kell a WEF-ről, hogy a világ mintegy ezer globális cége (!), köztük hadiipari kompexumok tagjai a szervezetnek, s ezzel már nagyon sok mindent elmondtunk, emellett persze a világ legbefolyásosabb politikusai, médiaszemélyiségei, tudományos és közéleti emberei tartoznak a fórumhoz. Az ezer globális cég jelenléte pontosan mutatja, hogy ez valóban egy nemzetek, illetve államok felett álló képződmény, amelynek célja nem lehet más, mint a gazdasági-kereskedelmi szempontú globalizáció után megteremteni a politikai globalizációt is – vagyis egyfajta világkormányzás létrejöttét. (Erről Kissingertől kezdve az idősebb Bushon keresztül Frans Timmermannson át számos politikus nyíltan is beszélt).
Ennek a világelitnek meggyőződése, hogy az emberiség előtt álló globális problémák – mint a túlnépesedés, a globális felmelegedés kapcsán terjesztett klímahisztéria, a gazdasági és főleg pénzügyi válságok, a járványok stb. – megoldására önmagában egyetlen ország, egyetlen nagyhatalom sem képes, ezért ezt nekik kell megoldaniuk, erre kizárólag ők, a Klaus Schwabok, a Soros Györgyök, a Rotschildok, a Rockefellerek, a Warburgok és a többiek képesek, mert megvan hozzá az a brutális pénzügyi és politikai erejük, amelyhez fogható senkinek sincs.
Így áll elő a következő képlet az orosz–ukrán háború kapcsán: az önimádó USA, a türelmes Kína és a sértett Oroszország mellett-mögött, de leginkább fölött ott van a világmegváltó globális elit.
A globális elit a következőképpen viszonyul a nagyhatalmakhoz: az Egyesült Államokat – és sajnos rajtuk keresztül az Európai Uniót vezető brüsszeli bürokráciát is – markában tartja, lényegében véve rajtuk keresztül, általuk kívánja megvalósítani világmegváltó célkitűzéseit, a globális kormányzást.
A Kínával való viszony ambivalens, mert Kína maga is ambivalens a globális elittel kapcsolatban: egyfelől azért, mert az Egyesült Államok a legfőbb vetélytársa, utóbbi viszont a globális eliten belül meghatározó szerepet játszik, így ezen a szinten is vetélkednek a jobb pozíciókért. Tény viszont, hogy Kínának nincs ellenére a globális uralom létrejötte abban az esetben, ha ezen belül fontos, meghatározó szerepet tölthetne be.
Ezzel szemben a globális elit számára Oroszország a kakukktojás: Putyin sok tekintetben ellenáll a globalizmusnak, s az ezzel együtt járó ideológiáknak, a nemzetállamok megszüntetésének, a LMBTQI-propagandának, a migráció emberi joggá tételének, a világtársadalom víziójának. Tény, hogy nem szeretne kimaradni a WEF-ből, hiszen egy éve fel is szólalt a gyűlésükön, de a saját elképzelései szerint szeretne kapcsolódni Schwabékhoz: úgy, hogy közben ellenáll mindennek, ami a globális háttérhatalom alapvető céljai közé tartozik. Ennek világos következménye, hogy míg egyes kínai globális vállalatok tagjai a WEF-nek (például az Alibaba), addig egyetlen komoly orosz céget sem találunk a Világgazdasági Fórum tagjai között – s ez aligha véletlen. Ettől még persze Putyin sem szent, hiszen az orosz birodalom helyreállítása érdekében „nem megy a szomszédba” egy háború kirobbantásáért, ami ártatlan emberek százainak-ezreinek halálával jár együtt – és ez elfogadhatatlan. A dolgok tehát nem feketék és fehérek, bármilyen nehéz is, de ez az egyik legfontosabb tanulság, amit újra és újra meg kell tanulnunk. Sem az oroszimádat, sem az oroszgyűlölet nem válasz a jelenlegi helyzetre, hanem a reális értékelés az egyetlen lehetőség.
Mi következik a fentiekből?
Az, hogy a kirobbantott orosz–ukrán háború kapcsán a globális elit remek lehetőséget lát az alapvető céljaival szembemenő Oroszország kinyírására.
Elérkezettnek látják az időt, hogy ha nem is írják le, de maguk számára megfogalmazzák: Russia must perish!
Ennek nagyon világos jelei vannak.
Először is: a WEF, amely a honlapján eddig a pandémia elleni küzdelmet és annak kapcsán a világ átalakítását sulykolta, ezúttal látványosan kiáll Ukrajna mellett az orosz0ľukrán háború kapcsán. Ez érthető is lenne, de mögötte nem pusztán csak a békevágy húzódik meg, hanem az alkalom kihasználása is.
Másodszor: a WEF-hez tartozó globális gigacégek látványosan összehangolt lépéseket tesznek: sorra-rendre vonulnak ki Oroszországból, a nagy autógyártó cégektől kezdve a nagy élelmiszerláncokon át egészen a nagy játékgyártó cégekig és még tovább, nem is beszélve a Big Tech-cégekről. Vagyis, a WEF-ben – és persze a Külkapcsolatok Tanácsában és más globális intézményekben összpontosuló – cégek szinte vezényszóra hagyják el Oroszországot, számuk jelenleg mintegy 370 körül van és napról napra növekszik (a vonakodókat a globális elit gyorsan meggyőzi, példa erre a japán Uniqulo, amely először nem akart kivonulni, majd gyorsan változtatott a szándékán és kivonult). Erre ilyen formában és mértékben még a náci Németország esetében sem került sor, és ez mindent elárul. Erre még Oroszország sem készülhetett fel. Tény viszont, hogy talán Kínával, Indiával, Pakisztánnal, illetve a Közel-Kelet nagy olajtermelő országaival kialakított kapcsolatai segíthetnek rajta – de ez még nyitott kérdés.
Harmadszor: hisztérikus erővel zajlik az orosz művészek, sportolók, közéleti emberek kitiltása a nyugati országokból, nem játsszák a műveiket, elbocsájtanak embereket külföldi intézményekből, s a legszebb példa talán az, és mindent elmond, hogy a flamand egyetemeken immáron nem fogadnak orosz hallgatókat. A sor vég nélkül folytatható. Ezt úgy nevezik: a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, ráadásul az időben visszamenőlegesen is, eljutva Dosztojevszkij vagy Csajkovszkij megtagadásáig. Ez elmebetegség. Mi köze van egy orosz egyetemi hallgatónak Putyin agresszív beavatkozásához? Erre a nácik mutattak fel példát, illetve a Benes-dekrétumok ellenünk és a németek ellen.
S innentől válik igazán életveszélyessé a helyzet. Putyin háborúja ugyan menthetetlen, de a nagyfiúk szándéka a világ teljes felforgatására egy őrült szép új világ megteremtése érdekében még inkább rémisztő a jövőt illetően.
Erre a helyzetre kell nekünk, magyaroknak a lehető legszuverénebb stratégiát kialakítanunk. De erre csak egy nemzeti és keresztény kormány képes. Tehát egyelőre nyernünk KELL április 3-án!
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
