A háború ugyanis folytatódik, mert annak befejezéséhez két út vezetne: vagy végső megsemmisítő csapás, vagy a szemben álló két fél belátásán alapuló megegyezése. Egyik sincs napirenden. A magyar győzelem csak remény, de nem végeredmény. A megegyezéshez pedig az emberiség érdekeit képviselő partner kellene, az ellenfél azonban nem ilyen. Ami viszont jellemző az alapértékeket támadó oldalra: a rombolás elmélete, a pusztítás ideológiája, a káosz megteremtésének a vágya és stratégiai célja. Fel kell hát készülni az újabb fordulókra, és véletlenül sem szabad pianóba tenni a harci kedvet. Ráadásul lendületbe jöttünk. Amíg 2019-ben elmélázott az értelem, 2022-re visszanyerte a küzdőképességét. Miért állna le? Miért engedné át ismételten a kezdeményezést, és tenne úgy, mint egy jóllakott óvodás az ebéd elfogyasztása után? A hatalom megszerzése erőt és kitartást követel, de annak megtartása bátorságot és eltökéltséget. A hatalom csak látszatra kényelmes pozíció, korántsem az. Igaz ugyan, hogy semmi más nem lehet gálánsabb, megbocsátóbb és önzetlenebb az erőnél és az erőből következő hatalmi pozíciónál.
A bátorság viszont éppen ahhoz kell, hogy a védelmet garantálja. A belső elhajlókkal akkor is le kell számolni, ha azok „megtértek” a győzelem árnyékában. Minderre azért van szükség, mert az ellenség harcmodort fog váltani. Ismét az operatív, inkább rejtőzködő, konspirált módszereket fogja előtérbe állítani. A nyílt sisakos korszaknak vége, legalábbis az ő szempontjukból. Nincs esélyük – rövidtávon semmiképpen – az erőterük növelésére. A jobboldali táborba beépített besúgók hada is kiszáll egy időre, hisz célvesztett lett a vereség miatt. A tömegek támogatása – mármint a betolakodó ellenség szempontjából – nagyságrendekkel fog csökkenni. A hangoskodás megmarad ugyan, de a hallgatóság ingerküszöbe magasabb polcra kerül a következő két-három évben. Vagyis az ő szempontjukból itt az idő a változtatásra.
Nem egy kiemelt személyt próbálnak majd menedzselni. A számukra igazán értékes kapcsolatokat elrejtik, kivonják az ütök-kapok akciókból. Olyanokat kínálnak fel pofozózsáknak, akik feladata a figyelemelterelés lesz. És mindeközben a beépülés technikáját csúcsra járatva nagyobb hangsúlyt helyeznek a nehezebben felderíthető pozíció építésére. A baj az, hogy ebben sokkal jobbak, mint a nyílt politikai csatákban. A sorozatos vereség pedig érv amellett, hogy olyan területen erősítsék hadállásaikat, mely igazán az ő világuk. Mondhatnánk, hogy akkor oda nem megyünk utánuk, és nem ott ütközünk meg, de ez képtelenség, hisz a teljes földgolyó harci terület. A politika világa pedig folytatólagos csaták színtere. Nincs már úriemberek közötti íratlan szabály, mert nincsenek partnerek ehhez.
Nem az a kérdés, elfogadjuk-e a feltételeket, hanem az, hogyan készüljünk fel az új módszerek ellen. A legfontosabb tétel, hogy nem tekintjük lezártnak a politikai harcot. Nem gondoljuk, hogy a béke eszközei elégségesek a látszólagos nyugalom megőrzéséhez. De ami a legfontosabb, támadóállásban maradunk. Az emberi értékek, a normális világ alaptételeinek a védelme nem verbális szólam, hanem cselekvési kényszer. Ha ők a mélyben settenkedve konspirációt erőltetnek, akkor ott kell megütközni velük. Ráadásul mindez még jó hír is lehet, hisz a felszínen a perpatvar csendesebb szakaszba kerül, és kevésbé zaklatja fel az emberek sokaságát, fenntartva a békés élet illúzióját.
S ha eldöntetett a folytatás, legfontosabb a saját sorok megtisztítása, ezzel is erősítve a védelmet. Nem szabad elnézni a botlásokat, vagyis a kollaborációt, mondván, nehéz idők voltak, és még a ló is megbotlik, pedig négy lába van. A lónak szabad. A politikai világ szereplőinél ez a legkevésbé megbocsátható bűn. 1552-ben, Eger várának védelme idején a legsúlyosabb büntetés járt érte. Manapság elég, ha távozik a „megtévedt”, mert ennek hiányában fölösleges bármiféle koncepciót gyártani a végső győzelem reményében. Fontos azonban tudni, hogy a lojalitás nem elvtelen mosolyról és hajlongásról ismerszik meg, hanem a szakszerű munkavégzésen keresztül nyer bizonyságot. Ha erős, támadó szellemű védelmet szeretnénk, előtérbe kell állítani az igazi hozzáértést, a kötelező, bölcsességen alapuló szerénységet és áldozatvállalást.
Persze hangsúlyozni kell, hogy mindez a jövőre, és az operatív életre vonatkozik. Mert most jó érzés a győzelem íze, bárki bármit is tett, vagy nem tett érte. A siker közös, és az esély is közös marad, csak meg kell ragadni.
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke.
