Valahogy úgy voltam vele azon az éjszakán (a választásén persze), hogy ez itt most lezajlott rendben, oszt’ jóccakát, reggeltől lehet újra foglalkozni az üregi nyulakkal, vombatokról írni, örülni annak, ha valami klassz dolog történik, szóval világjárvánnyal és háborúval a nyakunkon az élet visszatér a maradék rendes kerékvágásba, ráadásul Xavinak köszönhetően a Barcelona is kezd magához térni, a tavaszról már nem is beszélve.
Azt is gondoltam még, hogy talán, esetleg ejtek még néhány szót gyerekekről, gyávaságról, szinte csupán az alliteráció miatt Márki-Zay kapcsán, de lehet, hogy mégsem, inkább megnézem, merre masíroznak a bodobácsok a kertben. Utóbbi vállalkozás aztán halasztást szenvedett, ugyanis elfelejtettem emlékezni arra, hogy mi minden szabadult el Django-szerűen az összes létező szavazás után.
De akkor legyen először egy kis Márki-Zay, röviden. A helyszín az eredményváró, Budapest, Városliget, végállomás. Szinte szánom ezt az embert, pedig jó néhányszor felbosszantott kissé az elmúlt hónapokban. De most éppen egy előre megfontolt szándékkal végrehajtott cserbenhagyásos gázolás áldozata. Majdnem mindenki lelépett mellőle, a gyurcsányitól a parizeresig. Aztán másnap persze még rúgtak is egyet a földön fekvőbe. Ezt tudják. És ezeket hozták volna a nyakunkra. Márki-Zay mellett-mögött szinte kizárólag a családja maradt. Más kérdés, hogy én mondjuk hasonló szituációban nem engedtem volna fel a gyerekeimet a színpadra. Értem, de akkor sem. Van nekik enélkül is elég bajuk, azt sejtem.
Aztán viszont az történt, hogy eldurvultak az események a Facebook-oldalamon, ami hosszú időn keresztül a béke kedvező klímájú aprócska szigetének számított a világ hullámzó tengerén, ahol egymástól gyökeresen eltérő gondolkodású emberek „beszélgettek” egymással, többnyire vidáman. Most viszont elveimmel ellentétben, életemben másodszor kénytelen voltam megszüntetni egy teljesen megvadult asszony ámokfutását. Mindeközben éreztem, hogy kezd lehúzni, magával rántani az a borzalmas spirál, amitől éppen megóvni gondoltam magamat, a bodobácsok egyre távolibbnak tűntek, de még uraltam a helyzetet, mint Schwarzenegger a gépjárművet. Ám ekkor, szinte a szemem előtt, új műfaj született, ami mellett szinte lehetetlen szó nélkül elmenni, így hát engedtem, hogy beszippantson. A virológusok és a szlavisztikusok után tömegesen bukkantak fel az antropológusok. Húszezer önkéntes ellenzéki szavazatszámláló (többnyire budapestiek) érkezett az ország kistelepüléseire, hogy rajtakapja a Fideszt egy jó kis választási csaláson. Jelentős részük aztán nem habozott, és írásban foglalta össze vidéki tapasztalatait. Az élménybeszámolók azóta egy külön oldalon is megtekinthetők az interneten, felettébb tanulságos olvasmány, ki kellene adni nyomtatásban is egy antológiában.
Kor- és kórkép. Akadnak szerencsére rendkívül tiszteletreméltó kivételek is (az általam olvasottak közül például dr. Mérő László, Sándor László), de zömükben egész egyszerűen gyomorforgatóak. Azt a mucsaizást, analfabétázást, parasztozást, megvetést, lekicsinylést, megalázást, ami ezekben megy, kizárólag erős idegzetűeknek ajánlom. Primer gyűlöletbeszéd, beteges fensőbbségtudat kivetülése, bármiféle önvizsgálat, önkritika nélkül. A szerzők egy része nyilván már csomagol, ha egyáltalán kicsomagolt az elmúlt tizenkét évben, aztán marad. Nagy kár ezért az egészért, mert a miniszterelnök iránti feltétlen rajongás és a patológiás Orbán-fóbia között széles a mezsgye, jól bejárható terep lenne egy rendes ellenzéknek.
