Szépen, lassan, a három évtized alatt kimúlt a jelentősége. És azoké is, akik művelik. Magam nem bánom. Vidéki színház nagyszínpadán mutatták be egy drámámat, prózai darab, nem is vígjáték, sőt. Még csak nem is énekelnek benne. Mégis szerette a vidéki nép, nagyon nagy előadásszámot ért meg. Egy kritikusnő leutazott megnézni, majd felháborodottan írt róla. Mi ez? Álló taps? Nézői öröm? Még a huszonkettedik előadáson is, nem a premieren, amikor gyakrabban előfordul az ilyesmi! Döbbenten ült az állva bravózó emberek között. És levonta a konzekvenciát: a néző, a nép hülye, ha ezt értékeli. És szereti. Tessék azt szeretni, amit én! Micsoda dolog ez?!

Aztán hazament, és összedugták a fejüket azok, akik még képviseltek valamiféle akaratot, és elkezdték dicsérni az olyan új színműveket, melyek vidéki kocsmákban, lerobbant helyeken játszódnak. Ahol az emberek állandóan részegek, verik a családot, nagyon rondán beszélnek, és általában primitívek. Mert ilyen a nép. És vannak írók, akiknek nem a nép ítélete, hanem a magas, nem létező talapzatra helyezett ítészek véleménye a fontos. Ettől pedig a színházvezető is szívesen vesz ilyen művet, mert meg tud felelni ennek az álelitnek, ő maga is „művészebbnek” hiszi magát, mert dicsérik. És ezért képes feledni, feladni felelősséget, produktivitást, minden mást. A tehetségtelen színész pedig szívesen veszi ezeket a káromkodós figurákat, mert elengedheti magában a ripacsériát, és azt hiszi, ez eltakarja a tehetségtelenségét.

Aztán ezen ítészek észrevették, hogy a politikában bizonyos csoportok szeretik ezt a tevékenységüket. Azok vagy azok elődjei, akik most a választások után hülyézik a népet, beengedték ezeket a percemberkéket a politikai holdudvarukba, igyekeztek jól tartani őket, és azt hitték, ha azt sugalmazzák, hogy a nép hülye, az a nép majd meg fogja őket nagy többséggel választani. Azt mondják, te hülye vagy, nép, de ha engem választasz, az okost, akkor te hülye maradsz ugyan, de jó irányba vezetlek. Micsoda idiotizmus ez! És milyen kontraproduktív!

Azt is hallom ezektől, hogy nemcsak a nép a hülye, hanem maga a munka is hülyeség. A kormány túlerőlteti, hogy dolgozzon, aki tud, hogy munkaalapon képzeli el a társadalmat. Érettségi után nem tudtam elfogadni, hogy azonnal beülök az egyetemi padba és improduktív leszek. A gimnáziumi évek alatt nyaranta dolgozni mentem, igazi dolgozók közé, a néphez. Megszerettem őket. Amíg várnom kellett mentőápolói állásra két hónapot, elmentem gépkocsivezetőnek a postára. Hajnali négykor kezdtünk, kávé, cigi, ugratások, aztán be a Barkasba és irány a meló, a csomagszállítás. Gyors kezű koránkelők dobálták rekeszekbe a leveleket, pörgött a munka, zúgott a távirati cső.

És végre a mentőszolgálat, gyermekkorom álma. Azonnal éles helyzetek. Sokszor huszonnégy órás szolgálat. Pécs II mentőállomáson voltam, ami kisebb közösség, főzések, sakk, de legtöbbször nem fejezhettük be, mert menni kellett. Soha nem tudtuk, mi vár ránk, mit kell segíteni, segíteni tudunk-e egyáltalán. Sírva jöttem el, el kellett jönnöm, új, produktív álmok után.

Sokféle munka, nehéz melók, ahol megismerhettem azokat, akikről és akiknek később írni kezdtem. Megszerettem őket. Hálás lettem. Íróként, rendezőként soha nem felejtem el, kiknek és miért dolgozom. Amikor a szigligeti alkotóházból bementem a faluba, az akkor még létező kocsmában – ami egyben „kultúrközpont” volt biliárddal, tévészobával – imádtam együtt lenni a helyiekkel, akik dolgoznak, nádat vágnak, kályhát raknak, mert gondolatban megköszönhettem nekik, hogy fent az alkotóházi szobámban az írói álmaimnak élhetek.

Gyermekkorom, kamasz eszmélésem, a falusi, vidéki élet szépségei, az arra való emlékhalmaz őrzése bizony kihozza a számból a „gyűlölet” szót, ha mindezt el akarják venni tőlem. Ha arról akarnak meggyőzni, hogy hülyék, igénytelenek, zsíros szájú bunkók között éltem, csak épp nem vettem észre.
Nem olvasom el, nem hallgatom, nem nézem meg azoknak a megnyilvánulásait, akik most, a valóságidegen világképük nyilvánvaló veresége után a magyar, főleg a vidéki ember állítólagos primitívségét okolják újabb súlyos kudarcukért. Ők ezt most is csak azért tehetik, mert van, aki figyel rájuk, és felháborodik. Felháborodunk, tehát vannak. Azt javaslom, ne figyeljünk rájuk és ne háborodjunk fel. Teljességgel lényegtelenre sikerül leverekedni magukat. A mi figyelmünk emelheti csak fel őket, ha ez nincs, nem léteznek.

Április 3-án egy időre megint eldőlt minden. Van elég dolgunk, van sok minden, amire figyelni kell, amin változtatni és javítani kell, hogy még jobb, még értelmesebb életet élhessünk.

Éljünk ezzel a lehetőséggel. És ha elállunk a szélárnyékból, a néphülyézőket ez a vihar elsodorja.

Nem kár értük.

A szerző író, rendező

Borítókép: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke a kormánypártok kampánygyűlésén tartott beszéde elmondása után Székesfehérváron 2022. április 1-jén (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)