Emlékszem, azt ígérték, milyen szuper lesz, ha belépünk, mert Bécsben is nyithatunk majd cukrászdát. Ez volt az uniós népszavazási kampány fő üzenete. Továbbá dőlni fog a sok ingyenpénz, mert a nyugati országok olyan jótét lelkek, hogy csak úgy, ellenszolgáltatás nélkül szeretnek osztogatni.

2004-et írtunk, még nem volt kötelezővé tett genderőrület, migránskvóta, nem törölte belénk a lábát naponta a belga fogtündér, Verhofstadt, nem írt gyalázkodó jelentést hazánkról a marxista Tavares meg a szénaboglyafejű Sargentini, még nem akartak minket rávenni, hogy vágjuk le magunkat az éltető orosz kőolajról és földgázról. Nem tudtuk, amit ma tudunk, így hát a többség a belépésre szavazott. (E sorok írója nem, de ez most mellékes.)
Intő jelek voltak, persze. Tisztességes tájékoztató kampány helyett például az akkori MSZP–SZDSZ-kormány valamilyen haveri cége százmilliókért mosta a magyarok agyát a bécsi cukrászdanyitással. (Mintha unión kívü­liek nem nyithattak volna ott üzletet. S mintha ez lenne a boldogság netovábbja: elhagyni a hazánkat, és külföldön, idegeneknek sütit sütni. Liberálisan defektes gondolkodás.) Hogy milyen ára lesz a belépésnek, arról – Csurka Istvánt leszámítva – senki sem akart vagy mert beszélni. Hogy bizonyos iparágainkat föl kell számolnunk, le kell építenünk a nyugati cégek érdekében? Hogy az uniós támogatások tekintélyes részét nem magyar, hanem külföldi cégek teszik majd zsebre? Ugyan, minek terheltek volna minket, magyarokat ilyen és ehhez hasonló „részletkérdésekkel”? Elég volt, ha annyit belevernek a fejünkbe: Brüsszel kegyesen önti ránk az ingyenpénzt, nekünk csupán az a dolgunk, hogy jogharmonizáljunk és mindenben engedelmeskedjünk bölcs nyugati vezetőinknek. ­Amúgy is: a lakájkénti engedelmeskedésben – sajnos – legalább százötven évnyi rutint szereztünk, beleszoktunk már az igába. Sok honfitársunk elképzelni sem bírja a nemzeti létezést vehemens talpnyalás nélkül. Ők azok, akik máig szinte vallásos áhítattal hiszik: csak Brüsszel miatt fejlődik az ország.

A brüsszeli lobbisták elhitették velünk, hogy az Európai Unió egy olyan pénzautomata, amelyen csak nyerhetünk. Ma már tudjuk: ez csupán trükk, átverés. Igaz, az automata mindig mutatja, sőt reklámozza, hogy mennyit ad, esetenként zsarol is a visszajáróval – ám azt sosem veri nagydobra, nekünk mennyit kell beledobnunk. Azt pedig tilos firtatni, hogy az elvesztett piacok, leépített iparágak, eltörölt védővámok miatt mennyit bukunk a játszmán. Effajta számítások nem készültek, vagy ha mégis, nem mutogatták nekünk. Kezdetben, a beetetési időszakban bizonnyal nyereséges volt az üzlet Magyarországnak. Azután elkezdtek szállingózni a pofonok.

Kiderült, hogy Brüsszel nem szereti, ha nem az általa kitenyésztett-fizetett ügynökök irányítják az országot. Például semmi gondjuk a három százalék fölötti költségvetési hiánnyal, ha Gyurcsány haver a miniszterelnök, de rögtön eljárást indítanak miatta, ha nemzeti kormány alakul. Szavak szintjén roppant kényesek az emberi jogokra, ám ha az ő kutyájuk kölke löveti ki az emberek szemét, vezényel lovasrohamot az ellenzéki nagygyűlésre, az rendben lévő. Amikor a magyar sajtó 80-90 százaléka balliberális, akkor nincs itt semmi látnivaló – ám ha kiegyenlített lesz a verseny, mert a nemzeti média erősödik, akkor Brüsszel szerint oda a sajtószabadság, tombol a cenzúra. És így tovább.

Ez megy 2010 óta. Rágalmazó jelentéseket írnak Magyarországról: előbb Tavares, majd Sargentini. Kötelezettségszegési és hetes cikkelyes eljárásokat indítanak ellenünk képtelen vádakkal. Hogy merünk kerítést építeni a népvándorlók megállítására? Hogy merészeljük áttenni őket a határ túloldalára? Ki engedte meg, hogy befelé zárt tranzitzónát működtessünk? Hogy merünk tiltakozni a migránskvóta ellen? Pláne hogy merészelünk népszavazgatni róla? Hát az óvodai-iskolai genderagymosás ellen minek lázadozunk, népszavazunk? Miféle demokrácia az, ahol fontos ügyekben kikérik a tyúkeszű, rövidlátó választópolgárok véleményét? Lám, a túlfejlett Hollandiában már négy éve eltörölték a véleménynyilvánító népszavazást. Ők értik a „demokráciát”! Svédország sem ír ki referendumot a NATO-csatlakozásról, nehogy meglepetés legyen. Vegyünk példát róluk!

Szélsőliberális ideológiai terror, folyamatos fenyegetés, zsarolás, egyre alantasabb eljárások – ezt jelenti ma számunkra az uniós tagság. Naponta hallgathatjuk, ahogy beteg, perverz nyugati politikusok szidják a hazánkat, oktatnak minket késsel-villával étkezésre. Mindeközben „felzárkózási” támogatásból már egyre kevesebb jön, s a hírek szerint pár éven belül nettó befizetők leszünk. Hivatalossá válik, hogy több pénz megy innen ki, mint amennyi bejön. Arról nem szólva, mennyivel több nyereséget talicskáznak ki tőlünk a nyugati cégek, mint amennyit a magyar cégek hazahoznak külföldről. A játszma tehát minden bizonnyal már most is veszteséges, ám a pontos számokat nem kötik az orrunkra. És közben még ütnek is. Uniós tagságunk: egy bántalmazó kapcsolat.