A tace si face köznapi gyakorlatában legfontosabb a szolidaritás egymással mindig, minden körülmények között. Erdélyben például egy román hivatalnok vagy gyári munkás egymás után hozza be intézményébe, üzemébe a nemzetbelijeit. A nagyfőnök mellett a kisfőnök is román lesz, szomszédjába rokonai, barátai költöznek, felvásárolják az elkótyavetyélt magyar földtulajdonokat, rátemetkeznek halottainkra. Egykor színmagyar erdélyi és partiumi falvak, magyar többségű városok tűnnek el így lassan az etnikai térképről. Nem kell ehhez már a Ceausescu-féle központosított erőszak sem, megy magától is – a tace si face szellemében.

Körülöttünk – ezt csak a vak nem látja! – bő száz éve nemzetállamok rajzolódnak. Mindig s minden fórumon, nyíltan vagy burkoltan a nemzeti érdekeket tartják szem előtt. Ezt legrafináltabban, legcélravezetőbben délkeleti szomszédunknál művelik. A klasszikus politika eszköztárát rutinosan használva, latinos simulékonysággal és évszázadok alatt szerzett alkalmazkodó képességgel érik el céljaikat. Csak nevetnek rajtunk odaát román barátaink. Bolondok a magyarok, hogy mindig mindent előre kibeszélnek!

A nyílt sisakos hadviselés és politizálás kora a XVIII. században lejárt, Európában erre utoljára tán a barokk kor adott még valamit. Lovagiasság, egyenes beszéd, őszinteség, mások érdekeinek figyelembevétele? Ugyan kérem! Kőkemény nemzeti és anyagi szempontok vezérlik a politikusokat mindenütt. Bármily szép is volt Ady ideája, Dunának, Oltnak bizony már nem egy a hangja! Politikushada a „szájas Dunának”, érdemes volna hát végre valami hasznosat és célravezetőt is tanulni-átvenni az olykor lenézett szomszédoktól, különösen a románoktól – leginkább a tace si face gyakorlatát.

A szerző művelődéstörténész, újságíró

Borítókép: Avram Iancu román nemzeti hős szobra (Fotó: Getty Images/Paul Biris)