A túloldali Szatmárba szakadt nagyszülőknél nyaralva gyermekkoromban gyakran hallottam egy különös román szólást: „Tace si face!” Börvelyi bandánkban két román srác is volt: Doru meg Voicu, az állomásfőnök fiai – rajtuk kívül csak a milic és még egy-két hivatalosság volt idegen ajkú az egyébként színmagyar faluban. Focizás meg pecázás közben óhatatlanul is ragadt rám néhány szó, de ezt a mondást, melyet többnyire kézlegyintés kísért, sokáig nem értettem. Csak a románul beszélő felnőttek használták egymás közt a közeli Károlyban vagy Szatmáron, ahová valamelyik hivataljáró rokonom világot látni magával vitt. A cinkos mosolyból azért sejtettem, hogy valami rejtélyes dologról lehet szó.
Művelődéstörténészként sajnos ma már jól tudom: a tace si face (hallgass és cselekedj!) szellemisége a hivatalos román politika rangjára emelkedett, immár országos és nemzetközi méretekben gyakoroltatik, mégpedig rendkívül hatékonyan, amint azt az utóbbi másfél évszázadban mi, magyarok is megtapasztalhattuk.
