A választáson való részvétel elsődleges polgári kötelesség – ami azonban emelkedetten hangzik, a mostani ökoszocialista átalakulás idején inkább lehangolóan kötelező gyakorlat. Nem volt ez másképp a júniusi, szászországi helyhatósági választások esetében sem. Anno harcoltunk a szavazati jogért, most pedig nem élünk vele, mert nincsen választási alternatíva? Nem is kérdés, voksolnunk kell! – így gondolkodnak sokan, legalábbis az 1989-es rendszerváltó nemzedékből. Ha nem is az állítólagos nagypolitikáról van szó, egy demokratikus társadalom mindenekelőtt olyan döntésekre épül, amelyek – vélhetően – az alsóbb szinteken születnek. Minden egyes közvetlenül választott polgármester vagy járási elöljáró erősebben jeleníti meg a demokráciát, mint a választásokon soha nem legitimált csúcshivatalnokok. Pedig a „lent lévőknek” kell magyarázkodniuk olyasmik miatt, amik fent dőlnek el, és csak kevés lehetőségük van rá, hogy visszafeleseljenek a „fent lévőknek”. Sok múlik ilyenkor az adott személyiségen is.
Ki lenne szívesen abban a helyzetben, hogy települését vagy járását olyan nehéz időkön vezesse át, amelyeket a német történelemben egyedülálló módon felülről nehezítettek meg? 2011-ig, a fukusimai szökőár évéig érvényben volt az az alapelv – ami amúgy inkább célnak, semmint tényleges eredménynek alkalmas –, hogy Németországot stabilan vezessék át a világ- és a térségi politika viszontagságain, miközben a lehető legtöbb ember életszínvonalát növeljék. Angela Merkel zöldfordulata óta azonban Németország – minden tapasztalat és a 2011-ig felhalmozott ismeretek dacára – a politika minden területén más irányban halad, legyen szó a gazdaságról, az energia- vagy a lakáspolitikáról, az infrastruktúráról, a munkaerőpiacról, a belügyekről, a migrációról, a társadalomnak a genderideológia mentén való atomizálásáról, a tudományról és az uniós ügyekről. Amit Lenin és Sztálin még durva erőszakkal és vérrel hajtott végre (anélkül, hogy bármikor is elérték volna a kívánt célt), azt a Merkel utáni további átalakítók – a német koalíciós szerződés agitációs és propagandajelleggel a társadalmi-ökológiai átalakulás kezdetének esélyéről beszél – éjjel-nappal dübörgő propagandával és a világvégével való riogatással akarják elérni. Későbbi korok történészei csodálkozva állapítják majd meg, hogy a japán szökőár tíz év késéssel és kilencezer kilométeres távolságból is kárt okozott Németországban, miközben Japán továbbra is nyugalomban él.
