Olvasom például, hogy Demi Lovato genderfluidnak definiálta magát, holott eddig azt állította, hogy nembináris. Az odáig még hagyján, hogy nagyapám erre a mondatra leakasztotta volna a falról a cséphadarót, de az már kissé aggaszt, hogy magam sem értek egy fránya szót sem az egészből. Már ugye abból, hogy az énekesnő mi volt még tegnap, aztán mire riadt másnap reggel, meg hogy miért. Csak nem most száguld el mellettem visszavonhatatlanul a világ? Aztán persze lassan felfogom, hogy mi a baj, és ettől megnyugszom. Az történt, hogy Demi Lovato úgy egy éve szenzációs bejelentést tett, miszerint elhagyja az angolban addig közmegelégedésre használt női és férfi névmást, és a továbbiakban sem nő nem lesz, sem férfi, és tessenek vele kapcsolatban a they-t és a themet alkalmazni. Ezt vágom, nemrég írtam arról, hogy amerikai gimnáziumból ki akarnak rúgni három gyereket, mert nem voltak hajlandók eképpen megerőszakolni a nyelvet egy diáktársuk megszólításakor. A genderfluiddá változásról viszont bevallom, utána kellett néznem, mert már megint csak a Gyalog galopp boszorkányos jelenete jutott eszembe, amelyben az egyik hozzászóló megemlítette, hogy őt gyíkká változtatták, de már elmúlt.

Nos, esetünkben meg arról van szó, hogy ahogy a szekér, valamint az idő haladt, a művésznőnek megváltozott a megélt neme, és egyre nőiesebbnek érzi magát. Hogy ez most jó vagy inkább nem, arról viszont változatlanul halvány fogalmam sincs. Az idő viszont tényleg halad és szalad, ez bizonyosnak tűnik, már nemcsak az van, hogy tágul a világegyetem, de egyre gyorsabb a Föld is, olyannyira, hogy már az éjfél is korábban érkezik. Két évvel ezelőtt az is megesett, hogy egy nap 1,47 ezredmásodperccel rövidebb volt az elvárt 86 400 másodpercnél, azaz a huszonnégy óránál. Lehet persze, hogy ennek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, meg az eset már elmúlt, mint a gyíkság, de annyi mindennek nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, azaz nem kerítettünk nagy feneket, hogy nem árt az óvatosság. Itt van mindjárt Kárpátalja. Tényleg itt van mindjárt a szomszédban, mindenesetre közelebb, mint Tajvan, de még az is közelebb jöhet, amennyiben nem söprik gyorsan össze az elgurult gyógyszereket.

Egyébként Kárpátaljával kapcsolatban is erre lenne szükség, mert kezd eszkalálódni a téboly. Ép ésszel arra gondolna az ember, hogy Kárpátalja visszacsatolása az anyaországhoz olyan delírium, hogy az emlegetése még provokációnak is gyenge. Még akkor is, ha Trianon (és Jalta) irgalmatlan szemétség volt. És akkor is, ha magyarok élnek ott. Akik egyébként az orosz–ukrán háború előtt a legnagyvonalúbb becslések szerint is a kárpátaljai lakosság mintegy tíz százalékát tették ki csupán, azóta meg a felük vagy elmenekült magától, vagy régi szép helyi szokás szerint elüldözték őket, és azért menekültek el. Na és akkor képzeljük el a pillanatot, amikor Putyin (ki más) visszaadja nekünk Kárpátalját. És vele együtt a mintegy kilencvenöt százaléknyi, nyilván örömében tapsi­koló ukránt, rutént, romát és ki tudja, még kiket. És egy, az eddigieknél is sokkal kedvesebb szomszédot, mert azért így vagy úgy, de Ukrajna azért csak létezni fog valamilyen formában.

Egyetlenegy lehetőség van, foggal-körömmel ragaszkodni a magyarokat (is) megillető összes létező kisebbségi joghoz. És közben elgondolkodni azon, hogy az ukrajnai termőföld hány százaléka van már momentán amerikai tulajdonban, és hogy Nancy Pelosi, az amerikai kongresszus elnöke mi a vérért érezte elengedhetetlenül szükségesnek, hogy Tajvanon vacsorázzon?

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Featuretechnika/Miguel Candela)