Az emberi tevékenységnek a klímára gyakorolt hatásáról szóló vita azért érdekes, mert ezen (is) múlik, hogy miként reagálunk a klímaváltozásra. Teszünk a klímaváltozás ellen, vagy megpróbálunk alkalmazkodni hozzá? Ha azt gondoljuk, hogy a klímaváltozás oka az emberi tevékenységben keresendő, hajlamosak vagyunk azt is gondolni, hogy az emberi tevékenység megváltoztatásával felvehetjük a harcot a klímaváltozás ellen. Ezt mondja a baloldal, amelyik a legutolsó ecetfából és fűszálból is klímakérdést csinál, és ezzel ideologizálja meg, hogy miért hagy gazos, burjánzó, rendezetlen zöldterületeket a fővárosban. Ezzel szemben, ha a klímaváltozást nem emberi tényező okozza, akkor az ennek megfordítására való törekvés nemcsak felesleges, hanem egyenesen kontraproduktív, mert elvonja az erőforrásokat a klímaváltozáshoz való alkalmazkodástól és más lényeges zöldkérdésektől (például: az egyre kezelhetetlenebb mértékű hulladéktermelés, földjeink, vizeink és a levegő szennyezése, az erőforrások túlhasználása stb.).
De még ha el is fogadjuk, hogy a klímaváltozás emberi tevékenység eredménye (is), akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy érdemes az emberi tevékenység megváltoztatását célul kitűzni, hiszen az emberek nehezen hagynak fel szokásaikkal, és nagy volumenű változást csak egy esetleges „klímadiktatúra” tudna elérni, amivel oda jutnánk, ahol egyszer már voltunk a kommunizmusban: rengeteg áldozat, zéró előrelépés – sőt: hátralépés – a kitűzött célhoz képest. Talán nem véletlen, és valamennyiünk számára figyelmeztető jelnek kell lennie, hogy a zöldmozgalom rengeteg közös vonást mutat a kommunista mozgalommal, és joggal élünk a gyanúperrel, hogy hatalomra kerülve is hasonlóképpen működnének. Jellemző például, hogy miközben a belvárosi vegán környezetvédők le akarnak szoktatni bennünket a húsevésről, éppen ők nem látszanak felhagyni azon szokásukkal, hogy hosszú hétvégéiket egy-egy európai vagy távolabbi nagyvárosban töltsék el, miközben az általuk ehhez utazási eszközként használt fapados repülőgép okádja a kerozint a levegőbe.
A fentiek alapján úgy gondolom, hogy a klímaváltozáshoz és az ennek következtében megváltozó természeti viszonyokhoz való alkalmazkodást kell előtérbe helyezni, szemben a klímaváltozás megállítására vagy megfordítására vonatkozó – szélmalomharc hatékonyságú – törekvésekkel. Az elmúlt évszázadokban és évtizedekben voltak erre vonatkozó sikeres próbálkozások, például szárazságtűrő növényfajok és -fajták meghonosításával. Sajnos sok tekintetben nem állunk azonban túl jól itt, a Kárpát-medencében. Az elmúlt évszázadokban és évtizedekben ugyanis sok olyan dolog is történt, ami a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásunkat nehézzé teszi.
Elsőként említsük a folyószabályozást és a vízrendezést, amiért elődeinket nem hibáztathatjuk, egyrészt azért, mert az akkori problémákra (élelemtermő területek szűkössége, ebből kifolyólag élelmezési problémák, a kiterjedt mocsárvilág által terjesztett betegségek stb.) akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, másrészt azért, mert a XVIII. századi vadvízi világ sem természetes állapot volt már, hanem a török kor háborúinak egyfajta következménye. Mindenesetre tény, hogy a vízrendezéssel a Kárpát-medence amúgy is csapadékhiányos középső része, amely a magyarság szállásterületének legnagyobb részét teszi ki, egyszerre vízhiányos lett, hiszen az addig a medence külső részein lehullott és a medence belsejében felhalmozódott vizeket kivezettük a Kárpát-medencéből. Körülbelül olyan helyzet állt elő, mint amikor a dugót kihúzzuk a fürdőkádból: onnantól kezdve mindig csak annyi víz van a kádban, amennyit fölülről éppen beleengedünk. Márpedig a Kárpát-medence közepébe az Úristen viszonylag kevés vizet juttat, mindenesetre kevesebbet, mint amennyi szükséges lenne, és ezt csak úgy tudjuk pótolni, ha megfogjuk a medence külső részein lehullott és a medencébe befolyó vizet.
A második nagy fürdőkáddugó-kihúzást az olajfúrásokkal követtük el, amikor – ahogyan Hernádi Zsolt egy interjúban fogalmazott – olajat keresve úgy összefurkáltuk magunk alatt a talajt, hogy az már úgy néz ki, mint egy lyukakkal teli sajt. A talajvizet visszatartó első vízzáró réteg átfúrása, kilyukasztása olyan hatással járt, mint amikor az eddig egy kifolyóval ellátott fürdőkád alját számtalan helyen kilyuggatjuk. Ennek következtében az a víz is eltűnt, ami a vízrendezések után még nem folyt ki az országból (például az ötven évvel ezelőtt még számtalan helyen létezett alföldi szikes tavakból). A helyzetet pedig tovább rontotta a Duna hajózhatóság érdekében történő folyamatos mélyítése, aminek következtében a Duna medre – és ezzel együtt a talajvíz – szintén egyre mélyebbre húzódik.
A legnagyobb csapást a klímaváltozáshoz való alkalmazkodási képességünkre azonban 1920. június 4-én Trianonban mérték.
A természetföldrajzi egységet képező Kárpát-medence politikai feldarabolásával ugyanis megszűnt annak a lehetősége, hogy a klímaváltozásra Kárpát-medencei szinten reagáljunk, például egységes vízgazdálkodással, egységes erdészeti politikával, egységes agrárpolitikával, egységes élőhelymegőrzési politikával stb. (A trianoni szétdarabolás egyébként számtalan egyéb környezeti problémát is okozott, amelyet a medence alvízi részei – köztük Csonka-Magyarország – szenvednek meg. Elég a tiszai ciánszennyezésre, a verespataki aranybánya fenyegetésére vagy a Felső-Tisza vidékéről tonnaszám érkező PET-palackokra gondolnunk.) Márpedig ha hatékonyan és eredményesen akarunk a klímaváltozásra reagálni, az csak Kárpát-medencei szinten lehetséges. Semmiképpen nem tudjuk ezt a kérdést megfelelően kezelni csupán a medence alvízi területein, így a csonka országban sem.
Ezt támasztják alá a természetföldrajzi tényeken kívül a történelmi tapasztalatok is, hiszen a Kárpát-medence természeti állapotának első degradációja a török háborúk idején következett be, amikor a medence politikailag fel volt darabolva, és annak különböző részei fölött más-más állam gyakorolta a politikai főhatalmat. Ebben az időben irtották ki az alföldi erdőket, aminek következtében egyszerre következett be – egyes területeken – az elmocsarasodás és – más területeken – a futóhomok megjelenése.
