Minket, jobboldaliakat, gyakran illetnek azzal a váddal, hogy tagadjuk a klímaváltozás tényét. A valóság ezzel szemben az, hogy nem tagadjuk, sőt: közülünk azok, akik a természethez az átlagnál közelebb élnek – például gazdálkodnak –, a bőrükön érzik azt. Idén nyár elején a budapesti kereskedelmi rádiók még azon lelkendeztek, hogy milyen szép napsütéses meleg napok járnak, amikor mi már fogunkat szívva szemléltük a zöldben burjánzás helyett már a nyár elején sárguló-száradó legelőket és kaszálókat, és tudtuk, hogy baj lesz.
És habár a klímaváltozás tényét nem tagadjuk, az ahhoz való hozzáállásunk jelentősen eltér a „klímaszorongást” érző és klímahisztit gerjesztő belvárosi flaszter-környezetvédők és az úgynevezett zöldpolitikusok hozzáállásától.
Az egyik lényeges különbség, hogy mi nem vagyunk biztosak abban, hogy a klímaváltozást valóban emberi tevékenység okozza-e, illetve hogy ha a klímaváltozás mögött emberi tevékenység is áll, akkor pontosan milyen mértékben.
Mi nem teszünk ezzel kapcsolatban ex cathedra kijelentéseket, és kifejezetten allergiások vagyunk mások ilyen jellegű kijelentéseire. Alapvetően gyanakszunk, amikor egy bonyolult jelenségre egyszerű magyarázatot próbálnak lenyomni a torkunkon. Gyanakszunk például azért, mert a jelenlegi globális felmelegedés mértéke jelentősen elmarad a mintegy 10-11 ezer évvel ezelőtt kezdődő globális felmelegedésétől, amely véget vetett az (eddig) utolsó jégkorszaknak, és aminek következtében – legalábbis egyes elméletek szerint – kipusztultak többek között a mamutok. Az akkori klímaváltozást, globális felmelegedést nyilvánvalóan nem okozhatta emberi tevékenység. De csak az elmúlt ezer évben is tudunk melegebb periódusok – például amikor a vikingek megtelepedtek az akkor még zöldnövényzettel bíró Grönlandon – és hidegebb periódusok – az úgynevezett kis jégkorszak – váltakozásáról. Ezen változásoknak az emberi tevékenységhez való köthetősége szintén kérdéses.