Mindez a kedvező gazdasági növekedési kilátásainkat az utolsó pillanatban mentené meg. A felzárkózás így nem arról szólna, hogy ki esik kisebbet, hanem hogy ki nő nagyobbat. Magyarország számára ez azért is kedvező lenne, mert a válságkezelésben a leggazdagabb országok több eszközzel rendelkeznek, így csak ők, például Németország képes mindenkit segíteni és lélegeztetőgépen tartani.
Magyarországon célzott iparpolitikát lehet megvalósítani, de ez is együtt járhat fájdalmas gazdasági átrendeződésekkel.
Könnyen belátható, hogy a magyar gazdaság jelenleg felzárkózó lendületéből adódóan is sokkal inkább a működésben maradásra, a gyors növekedésre alkalmas, semmint a mesterséges leállításra. Nyugat-Európában a gazdasági növekedés magas szintről indulva bár, de békeidőben is szerényebb, ezért ott kevésbé érezhető a különbség lendület és stagnálás között, azért is, mert ott az állam is meg tudja teremteni a növekedés illúzióját rövid távon.
Ott más a helyzet. Ők a posztnövekedés korának kapujában állnak és egyre inkább politikai, illetve társadalmi víziók megvalósítása felé fordulnak. Mi Kelet-Közép-Európában mást gondolunk, hisz nem kívánjuk ideológiai céloknak alárendelni a gazdaságot, ezért meg kell szüntetni az elhibázott szankciókat, vissza kell terelni a gazdaságot normalitás medrébe.
Az elmúlt évtizedekben sosem voltunk ilyen közel ahhoz, hogy egyetlen döntéssel kilépjünk a gazdasági recesszióból. Most a gazdaságban úgy érezhetjük, hogy a saját sorsunk kovácsai vagyunk: egyetlen döntésünkkel azonnal egy teljesen új gazdasági dimenzióba léphetnénk át. Azonban sosem ütközött egyetlen döntésünk meghozatala ilyen nagy ellenállásba.
A Nyugatnak akkor nyílik esélye a győzelemre, ha nem magát gyengíti és Oroszországot erősíti szankciós politikával, hanem az Oroszországba elszivárgó pénzből inkább energiafüggetlenséget teremt néhány éven belül.
Bár kétségtelen, hogy az utóbbi a nehezebb út, mert saját célokat és nagyberuházásokat igényel, mégis hamarabb vezet(ett volna) sikerre, mint a kölcsönös függés meghosszabbítása, amire a nyugati elitek persze politikailag kifizetődő, felelősségmentes opcióként tekintenek, hiszen felmutathatják, hogy cselekedtek, az általuk okozott károkért pedig Oroszországot hibáztathatják.
Valójában a szankciók kivetésével nem járt együtt semmiféle átláthatóság: nem határozták meg a konkrét célokat, nem jelezték előre a hatásokat és nem fektettek le kilépési stratégiát sem.
A demokratikus deficiten túl ezzel az a problémánk, hogy egyes brüsszeli politikai erők olyan sötét gazdasági sikátorba vezetnék az európai gazdaságot, amelyről tudjuk, hogy az zsákutca. Ráadásul egy olyan végtelen zsákutca, amelynek a végén a brüsszeli ígéret szerint ott van a fény (mi persze tudjuk, hogy valójában nincs), ezzel szemben generációktól veheti el az előbbre lépés reményét.
A brüsszeli döntéshozók úgy kívánnak háborúzni, hogy nekik ne fájjon, ugyanakkor mivel Oroszországnak nem képesek olyan fájdalmat okozni, amely a háború végét eredményezné, ezért nem marad más, mint saját polgárai jólétének és gazdaságuk prosperitásának feláldozása, amivel nemcsak gazdaságpolitikusként, de nemzeti érzelmű gondolkodóként sem tudok azonosulni.
A szerző gazdaságfejlesztési miniszter
Borítókép: Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a Kormányinfó sajtótájékoztatóján a Miniszterelnöki Kabinetiroda Garibaldi utcai sajtótermében 2022. május 26-án (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
