A szankciók mellett kitartva az a jövő várhat ránk, európaiakra, amit a belga kormányfőtől a Nemzetközi Energiaügynökségen át saját korábbi írásunkig sok helyen már többen felvázoltunk: a tavaly óta tartó, egyre fokozódó energiaválság, ami a már korábban is erodálódó európai versenyképesség további drasztikus visszaesését eredményezheti, idővel az euróövezet és az unió szétesésének irányába is kihathat. Ezzel a brüsszeli elit Európa mint önálló politikai, gazdasági és kulturális entitás fennmaradását veszélyezteti.
Ezen negatív hatás alól Magyarország – különösen mint egy a háborúval érintett területtel szomszédos ország – sem vonhatja ki magát. Hogy világosan fogalmazzak: 

Az unió és benne Magyarország elemi érdeke tehát, hogy az egyre közelgő és tragikus következményekkel járó recesszió előtt cselekedjen, első lépésként véget vessen az értelmetlen és káros szankcióknak, megszüntetve ezzel a piacokat megrengető gazdasági káoszt s hogy helyette újra a stabilitás, a piaci kiszámíthatóság és az egyre csökkenő energiaárak jellemezzék Európát. A béke lehet ismét – mint oly sokszor a történelem folyamán – a legerősebb gazdasági fegyver, így ér össze a politikai és a gazdasági racionalitás.

Ez Magyarországra nézve annyit jelentene, hogy kezelhető szintűre szelídülne a rezsi- és energiaválság: a gázárak a felére csökkennének, ezáltal jóval olcsóbbá válna a villamos energia, a piaci spekuláció pedig háttérbe szorulna. A kedvező folyamatok hatására az energiapiacon növekedne a likviditás, az energiaintenzív cégek újra maximális fordulaton termelnének, az itt dolgozók munkahelyei komolyabb állami támogatás nélkül is biztonságba kerülnének, de enyhülne az élelmiszerárakból eredő inflációs nyomás is.

Az energiaigényes szektorok és a közműcégek helyzetének rendeződésével a költségvetési mozgástér már a következő hónapokban is nagymértékben növekedne. 

A szankciók feloldásának legfontosabb rövid távú hatása azonban a cserearányok javulása lenne, ami azonnal javítaná a külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegünket. A nettó energiaimportunk ugyanis 6,6 milliárd euróval járult hozzá a termékek külkereskedelmi egyenlegének romlásához az első félévben (a romlás háromötöd részét adja), és amennyiben a trend folytatódik, úgy 2022-re a nettó energiaimportunk meghaladhatja a 19 milliárd eurót. 

Nem mellékes az sem, hogy a szankciók bevezetése óta a GDP-növekedési előrejelzések több százalékponttal romlottak Magyarországon, ami automatikusan rontja más makromutatók értékét is. A szankciók kivezetésével ez is megszűnne, sőt nőne a befektetői bizalom. 

A pénzügyi folyamatok rendeződésével, a háborús infláció letörésével pedig növekedne a reálbér, tovább emelve így a magyar családok életszínvonalát, miközben megszabadulnának az energiáért fizetett szankciós felártól is.

Mindez a kedvező gazdasági növekedési kilátásainkat az utolsó pillanatban mentené meg. A felzárkózás így nem arról szólna, hogy ki esik kisebbet, hanem hogy ki nő nagyobbat. Magyarország számára ez azért is kedvező lenne, mert a válságkezelésben a leggazdagabb országok több eszközzel rendelkeznek, így csak ők, például Németország képes mindenkit segíteni és lélegeztetőgépen tartani. 

Könnyen belátható, hogy a magyar gazdaság jelenleg felzárkózó lendületéből adódóan is sokkal inkább a működésben maradásra, a gyors növekedésre alkalmas, semmint a mesterséges leállításra. Nyugat-Euró­pában a gazdasági növekedés magas szintről indulva bár, de békeidőben is szerényebb, ezért ott kevésbé érezhető a különbség lendület és stagnálás között, azért is, mert ott az állam is meg tudja teremteni a növekedés illúzióját rövid távon. 

Ott más a helyzet. Ők a posztnövekedés korának kapujában állnak és egyre inkább politikai, illetve társadalmi víziók megvalósítása felé fordulnak. Mi Kelet-Közép-Európában mást gondolunk, hisz nem kívánjuk ideológiai céloknak alárendelni a gazdaságot, ezért meg kell szüntetni az elhibázott szankciókat, vissza kell terelni a gazdaságot normalitás medrébe.

A Nyugatnak akkor nyílik esélye a győzelemre, ha nem magát gyengíti és Oroszországot erősíti szankciós politikával, hanem az Oroszországba elszivárgó pénzből inkább energiafüggetlenséget teremt néhány éven belül. 

Bár kétségtelen, hogy az utóbbi a nehezebb út, mert saját célokat és nagyberuházásokat igényel, mégis hamarabb vezet(ett volna) sikerre, mint a kölcsönös függés meghosszabbítása, amire a nyugati elitek persze politikailag kifizetődő, felelősségmentes opcióként tekintenek, hiszen felmutathatják, hogy cselekedtek, az általuk okozott károkért pedig Oroszországot hibáztathatják. 

A demokratikus deficiten túl ezzel az a problémánk, hogy egyes brüsszeli politikai erők olyan sötét gazdasági sikátorba vezetnék az európai gazdaságot, amelyről tudjuk, hogy az zsákutca. Ráadásul egy olyan végtelen zsákutca, amelynek a végén a brüsszeli ígéret szerint ott van a fény (mi persze tudjuk, hogy valójában nincs), ezzel szemben generációktól veheti el az előbbre lépés reményét. 

A brüsszeli döntéshozók úgy kívánnak háborúzni, hogy nekik ne fájjon, ugyanakkor mivel Oroszországnak nem képesek olyan fájdalmat okozni, amely a háború végét eredményezné, ezért nem marad más, mint saját polgárai jólétének és gazdaságuk prosperitásának feláldozása, amivel nemcsak gazdaságpolitikusként, de nemzeti érzelmű gondolkodóként sem tudok azonosulni.
 

A szerző gazdaságfejlesztési miniszter

Borítókép: Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a Kormányinfó sajtótájékoztatóján a Miniszterelnöki Kabinetiroda Garibaldi utcai sajtótermében 2022. május 26-án (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)