A fő kérdés, mely mentén megoszlott a szervezet tagsága és vezetése, az volt, hogy mi a célja az erdélyi magyar politikai érdekképviseletnek. Egy olyan alkotmányjogi keret megteremtése, mely biztosítja a képviselt nemzeti közösség hosszú távú fennmaradását, más szóval a többszintű autonómia intézményesítése, vagy pillanatnyi alkukötések sorozata az éppen hatalomban levő román erőkkel, amit persze sok esetben átszíneznek a klikkérdekek. A formális intézmények változtak, de az alapvető ellentét megmaradt.

Időközben, miután a 2003-as, Szatmárnémetiben megtartott kongresszuson az RMDSZ de facto leszámolt a tíz évvel korábban elfogadott stratégiával, miszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányába, mely nem ütközik a román törvényekbe (az absztrakt autonómiakövetelést részletező, s a jogszabályok paragrafusnyelvére lefordító statútumok megfogalmazása, belső népszámlálás és belső választás), megszűnt az érdekképviselet intézményi monopóliuma. 

Megalakult két civil szervezet, a Székely Nemzeti Tanács, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, mint a választásokon is induló politikai szervezet. Ennek részvételét a 2004-es országos megmérettetésen elgáncsolta az RMDSZ közbenjárására a román hatalom, így az autonomista oldal a 2008-as választásokig létrehozta a Magyar Polgári Pártot, mely mellett néhány évvel később azok, akiknek nemcsak a nemzeti program, hanem a belső demokrácia is fontos volt, megalakították Erdélyi Magyar Néppártot.

A két nemzeti párt az eddigi választásokon a magyar szavazatok 10-15 százalékát tudhatta magáénak, a szavazatbővítést aligha szolgálták a pártok közötti torzsalkodások. A mindkét szervezetben lezajlott ismételt tisztújítás, illetve a hivatalba került legújabb vezetés józansága és kompromisszumkészsége lehetővé tette a két szervezet közeledését, mely a két párt fúzióját és az Erdélyi Magyar Szövetség megalakítását eredményezte az idén.

Az Erdélyi Magyar Szövetség pozíciója egyértelmű: ez a csapat akár konfrontáció és konfliktusvállalás árán is kitart eredeti célja, a belső önrendelkezés elve mentén kialakítandó önálló létkeret, az autonómia megteremtése mellett. Ugyanakkor a szervezet globalizmusellenessége is kétségbevonhatatlan. Az RMDSZ ezzel szemben ma is egy gyűjtőpárt, annak dacára, hogy az autonomisták zöme az utóbbi húsz évben távozott a szervezetből. 

E gyűjtőpártnak a balszéleként említhetjük azokat, akik nemcsak a román hatalom kiszolgálói, hanem a globális világerőnek s a globális szellemi indoktrinációnak (LMBTQXYZ-őrület, BLM-propaganda, woke-idio­tizmus) is behódolnak.

Az elnyomó hatalomhoz való viszonynak nemcsak temperamentális, továbbá pozicio­nális (értsd pozícióhajhász) megalapozottsága lehet, hanem világnézeti is. Magyarán nemcsak a gyávák, megalkuvók és karrieristák gyarapítják a kollaboráns tábort (azok mellett nyilván, akik nem látnak más lehetőséget a hatékony nemzet- és közösségépítésre), hanem azok is, akik számára a nemzeti öntudat nem erősítendő, kultiválandó lelki tartalom, hanem felszámolandó veszély. 

Ők fasisztázzák Wass Albertet és Nyirő Józsefet, ők támadtak neki a harminc éve elfogadott Kolozsvári auto­nómianyilatkozatnak egy szabályos sajtóháború keretében, ők torpedózták meg 1997-ben az önálló Bolyai Egyetem felállítását. S ők azok, akik szembemenve pártjuk vezetésével, a romániai családügyi népszavazás alkalmával a távolmaradás mellett érveltek. És ők azok, akik ma a legvehemensebben gyalázzák a magyar kormányt.

Ami nem véletlen: a magyar kormányhoz való viszony barométer értékű a globalizmus kérdésében, mivel Orbán Viktor ma a nemzeti konzervatív, szuverenista tábor vezéralakja világszinten. 

Az RMDSZ-en belüli többség igazodik a mindenkori vezetéshez. Az utóbbi nyolc évben, nagyjából a 2014-es választások óta Kelemen Hunor egyszerre törekszik a bukaresti taktikázásra és a magyarországi nemzeti oldallal való együttműködésre, s ismételten kiállt a Fidesz határokon átívelő nemzetegyesítést célzó politikája mellett. Akadnak még az RMDSZ-ben olyan erők is, melyeket a nemzeti meggyőződés, a nemzetépítő igyekezet mozgat, képviselőik minden bizonnyal az autonómiaelvű közösségépítést támogatnák, ha ennek realitását látnák.

Mit lehet akkor tenni? A kilencvenes évek közepén a Magyarok Világszövetsége szellemi holdudvarában egy konferenciasorozaton, amelyen részt vett az akkori konzervatív elit több meghatározó alakja, a vitaindító szerzőjétől, Borbély Imrétől Tőkés Lászlón, Hegedűs Loránton, Pokol Bélán, Tőkéczki Lászlón, Duray Miklóson, Szőcs Gézán, Németh Zsolton keresztül Pozsgay Imréig, megfogalmazódott a „szőlőmodell” mint nemzetépítő metafora.

Értsük ezalatt, hogy ha a geopolitikai peremfeltételek és a katonai erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy minden magyar egy közös államon belül fejtse ki nemzetépítő tevékenységét („almamodell”), akkor minden nemzetrésznek el kell érni a maximális önállóságot saját szülőföldjén, más szóval az autonómiát. Ezek lennének a „szőlőszemek”, melyeket összetart a „kocsány”, a határokon átívelő jogi, politikai, gazdasági és kulturális szálak.

A „kocsány” az elmúlt tizenkét évben megerősödött: a magyar állampolgárság kiterjesztése, a Máért, a nemzetpolitikáért felelős kormányzati szervek hálózata képezi a lényegét. A Magyar Országgyűlés immár nemcsak az ország, hanem a nemzet parlamentje. Addig is, míg a nemzetközi politika alakulása alkalmas nem lesz autonómia megteremtésére, a „kocsányon” keresztüli életerő áramoltatására, az autonómia eszméjének ébren tartására és a magyar önazonosságtudat megőrzésére, fejlesztésére kell fókuszálnunk.

A szerző jogász-politológus

Borítókép: Felsőháromszéki résztvevők a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott civil kezdeményezésű megemlékezésen a Keleti-Kárpátok fő gerincvonulatán, az Árpád-vonal közelében, a Lemhény fölött emelkedő 1302 méteres Gyepár-tetőn 2022. június 6-án (Fotó: MTI/Kátai Edit)