Egy szuverenitásában korlátozott nemzeti közösségen belül az elsődleges politikai törésvonalat jellemzően az elnyomó hatalommal szembeni viszony határozza meg. Példák hosszú sorát lehetne idézni, de elég talán az Osztrák–Magyar Monarchia pártrendszerét említeni, ahol nem elsősorban a világnézeti alapállás határozta meg a pártstruktúrát, hanem a közjogi kérdések, a kiegyezés alkotmányjogi konstrukciójához való viszonyulás.
Én ne legyenek illúzióink, a mai belső-magyarországi politikai ellentétek lényegét is ez adja: egyik oldalon a szuverenitáspárti, nemzeti érdekek elsődlegességét hirdető erők állnak, a kormányoldal és a Mi Hazánk Mozgalom, velük szemben pedig egy gyülevész komprádor társaság, a globális főhatalom helyi lerakata, az egykori SZDSZ szellemi örökösei.
S ebben nincs különbség a formális utódpártok, az MSZP és a DK, valamint „a XXI. századi pártok”, a Jobbik, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum között. A csomagolás árnyalatokban különbözik, de a tartalom ugyanaz: ahogy elődeik gátlástalanul kiszolgálták 1989-et megelőzően a szovjet érdekeket, úgy szolgálják ki ma ők is a pénzhatalmi világelitet, a nemzetállamok felszámolására törekvő, hagyomány- és identitáspusztító globalizmust.
E nemzetellenes koalíció éppen árnyékkormányt alakító vektoriális magja évek óta nyíltan hirdeti, hogy legfőbb célja a maradék magyar szuverenitást is megsemmisítő, Magyarországot mint magyar országot felszámoló Európai Egyesült Államok megteremtése.
Nem volt ez másként az erdélyi magyar politikában sem, ahol a kezdet kezdetétől az elnyomó román hatalommal szembeni viszony képezte az akkor még formálisan egységes Romániai Magyar Demokrata Szövetségen (RMDSZ-en) belüli legfőbb ellentétet. Nevezték a két tábort radikálisnak és mérsékeltnek, kurucnak és labancnak, helyzetteremtőnek és tájba simulónak, autonomistának és kollaboránsnak, de a címkék ugyanazt a tartalmat fedték.
